21.Őszinte vallomás Harry módra, avagy ez a mi formánk

Sziasztok! Szerencsésen megérkeztem a nyaralásból, így hoztam is a friss fejezetet. Rengeteg megjegyzés jött össze eme 4 röpke nap alatt, aminek nagyon örültem! Köszönöm szépen, ahogy az olvasókat is! :) Holnap jön a Best Song Ever! Húú, ti is várjátok? :) Na mindegy, most viszont jó olvasást, és komiktól nem kímélni! :)

ZAYN MALIK

  Azonnal felültem, a rekedtes hang hallatára, erős fényű kislámpámat feloltottam, s várakozóan pillantottam felé.
- Hát, beszélhetünk – feleltem csöppet megilletődve.
- Akkor leülhetek? – bökött felém, majd kezét visszaejtette maga mellé.
Bólintottam, mire Harry becsukta az ajtót maga után, majd öles léptekkel átszelte a közöttünk lévő távolságot, s leült mellém.
Egyikőnk sem szólt semmit, beállt az úgy nevezett kínos csend. Csak ültünk ott, mindketten a saját agymenéseinkre mélyedve, míg Harold fel nem sóhajtott, s szólásra nyitotta a száját:
- Az a helyzet, hogy gondolkoztam azon, amit mondtál, és igazad volt. Egy megtestesült bunkó voltam. Én… – vett mély levegőt, majd hadarva folytatta – Szeretnék bocsánatot kérni. Persze nem várom el, hogy meg is bocsáss, mert nem érdemlem meg, de azért gondoltam, mégis illene elmondanom.
Próbáltam felfogni az előbb elhangzott szavakat, de valahogy nem jutott el agyamig az értelmük. Harry zölden csillogó szemeibe bámultam nagyokat pislogva, miközben azon voltam, hogy elraktározzam a hirtelen jött információt. Harry valóban bocsánatot kért, vagy csak a képzeletem játszik velem?
- Bocsánatkérés elfogadva – mosolyodtam el, hiszen nem mindennapi, amit a bátyám kihozott magából. El tudom képzelni, hányszor gyakorolta el magában a szöveget, amit előadott nekem. Minden esetre remélem, komolyan is gondolta. – Öhm, akkor ez most azt jelenti, hogy nem fogok több fogkrémet találni a cipőben, és nem fog a fejemre zúdulni egy liter víz, ha belépek a szobámba?
Harry bánatosan felnevetett, majd heves bólogatásba kezdett.
-  Soha többé! Viszont azt nem ígérhetem, hogy néhanapján nem foglak piszkálni, csak úgy, mint két normális testvér a másikat – kacsintott rám, s kicsit megbökte az oldalam, mintha ezer éve jóban lennénk. Játékossága rám is átragadt, s halkan felkuncogtam a nem kívánt mozdulatra, majd viszonoztam a „szurkapiszkát”.
Végül a kezdetleges játékunkból egy hatalmas „csata” kerekedett. Harry konkrétan maga alá gyűrt, én pedig vonaglottam, mint egy partra vetett hal, aki nem kap elég levegőt. Egész életemben csikis voltam, de legmerészebb rémálmomban sem gondoltam volna, hogy pont Harry hozza ki belőlem ezt a szörnyen kellemetlen érzést.
Meglehetősen furcsa hangokkal jeleztem nem tetszésemet, s egy idő után már könnyeztem is a nevetéstől.
- Hagyd, abba kérlek – nyögtem, miközben egy gyors mozdulattal a hasamra fordultam, és legurultam az ágyról, ezzel kiszabadulva Harry mancsai közül.
- Na, következő menet? – húzogatta a szemöldökét, mire felpattantam, s az ablak felé kezdtem hátrálni. Végső esetben kimászom a fámra.
- Kösz, kihagyom! – ráztam a fejemet, tényleg nem akartam, hogy újra hozzámérjen.
Harry ezek után, csak elvigyorodott, majd intett egyet, s megindult az ajtó felé.
- Várj! – szóltam utána hirtelen felindulásból, ugyanis lett volna még pár kérdésem felé.
- Hm?
- Kérdezhetek még valamit? – meredtem a mélyzöld szempárba.
- Most? – nézett körbe, miközben a hajába túrt, s megigazgatta göndör tincseit.
- Ha már felriasztottál – fontam keresztbe kezeimet mellkasomon.
- Jó rendben – sóhajtott. – De akkor gyorsan, mielőtt még valaki meglátja, hogy itt vagyok. - Felhúzott szemöldökkel meredtem rá. Azt hittem lezártuk már a témát, miszerint letagad.
- Jaj, nem úgy értettem – esett le neki a dolog. – Csak… á, mindegy. – legyintett, majd kényelembe helyezte magát az ágyamon. – Ez kényelmes – jegyezte meg, s rám pillantott. – Most mi van?
- Az, hogy az ágyamban fetrengsz – közönyös hangszínben válaszoltam neki. Az addig okés, hogy kibékültünk, de még annyira nem sikerült a bizalmamba férkőznie, hogy az ágyamban kuporoghasson, mint valami kukac.
- Előbb még nem kérdezni akartál valamit?
- De – dőltem az ablakpárkánynak, majd felsóhajtottam. – Az érdekelne még, hogy miért volt jó neked ez, hogy megutáltattál mindenkivel.
- Hát jó – nyögte ki fojtott hangon, talán csak magának, majd fejét felém kapta, egyenesen a szemembe nézett, s úgy kezdett beszélni. – Én féltékeny voltam rád.
- De, mégis miért? – Liamnek igaza volt! Pontosan ezt mondta Londonban, ugyanakkor választ nem kaptam a miértjére.
- Elmesélem, csak ne legyél ideges. Eléggé gyerekes az egész…
- Hallgatlak.
- Köztünk, ugyebár két, és fél év van. Amikor megszülettél, két éves voltam, én voltam anyuék szeme fénye, különlegesnek tartottak, ugyanis egyedül nekem volt a családban göndör hajam, és zöld szemem – nevetett fel elkínzottan. – Aztán jöttél te. Úgy éreztem, hogy elvetted a helyemet, mintha kitaszítottál volna a családomból. Bárki jött hozzánk, téged rendesen megnézett magának, milyen kis édes vagy, engem meg… Még csak hozzám sem szóltak. Téged okoltalak emiatt. Hiszen mi mást tehettem volna? Nyolc éves lehettem, mikor Te suliba jöttél.– mosolyodott el egy percre, majd újra a kezét kezdte pásztázni, mint ki visszarepült a múltba. – Talán hat éves lehettem, mikor elhatároztam, hogy bosszút állok rajtad. Ez sikerült is, téged szép lassan mindenki megutált, ahogy elterveztem, ugyanakkor rád nem gondoltam. Sosem képzeltem magamat a helyedbe, milyen rossz lehet neked. Az elmúlt napokban sokszor eszembe jutottak a szavaid, miszerint azzal vádolsz, hogy tönkretettem az életedet. Nem tagadom ahányszor keresztbetehettem neked, egy kárörvendő mosollyal a képemen tértem aznap éjszaka nyugovóra, de megbántam. Minden egyes tettemet megbántam, mert rájöttem, hogy rosszul cselekedtem. Méghozzá hatalmasat hibáztam. Te nem tehettél róla, hogy születésed után Téged részesítettek előnyben, Te csak elfogadtad a szüleink döntéseit. Kisgyerek voltál, és nem is értetted mi folyik körülötted, én pedig kigúnyoltalak, és megszégyenítettelek. Innen pedig, már ismered a sztorit.
Elképedve bámultam magam elé. Megdöbbentő, amit Harold az előbb elmondott, de becsülöm, hogy volt benne annyi, hogy őszintén kimondja. Késztetést éreztem, hogy elszaladjak innen, sőt, ki szerettem volt repülni a világból. Mennyire könnyű is lenne, ha csak simán elmenekülhetnék a problémáim elől.
Ennyire kicsiny – legalábbis számomra – dolog miatt gyűlölnek az emberek... Azonban Harry helyében hasonlóan cselekedtem volna. Egyet is értek vele, meg nem is, de akárhogyan szemlélem a helyzetet, magamnak kell igazat adnom, hiszen az Ő helyzete ezerszer szebb, mint az enyém.
Ő ismeri a barátság kifejezés jelentését.
- Megtennéd, hogy idedobod a cigimet?
Harry döbbenten vizslatott, de nem mozdult, így kénytelen voltam én odamenni a kért káros dologért. A dobozból kihúztam egy szálat, majd kirántottam az éjjeliszekrényemet, amiben az öngyújtóm rejtőzött.
Visszaérve az ablakhoz meggyújtottam a végét, s a számhoz emeltem, nagyot szippantva a belőle.
Ablakomat tágasra nyitottam, s elhelyezkedtem a párkányon. Tekintetemmel a holdat figyeltem, s a magasba nyúló fenyőfákat.
- Nem is mondasz semmit? – suttogta Harry. Ráérősen felé döntöttem a fejemet, majd vállat rántottam.
- Most mit mondjak erre? – horkantam fel ellenségesen, majd hitetlenkedve megráztam a kobakom.
Az éjszaka közepén beállít ide, kinyög egy egész színvonalas bocsánatkérést, majd egész jól elszórakozunk, és mindennek a végén végre elmondja a valódi okát, utálatomnak, és elvárja, hogy ne boruljak ki egy picikét sem? Ú, ez elég durva.

- Zayn, Te kérted, hogy meséljem el, amúgy nem mondtam volna, ha nem kéred. Látom, hogy szarul esik, és el is hiszem. De most minek hazudjak? Sajnálom, hogy egy fasz voltam, ennyi. Nem tudom visszacsinálni, bármennyire is szeretném – tört ki Harryből a drámai beszéd újra.

- Tudom.

- Akkor meg?

- Elvárod, hogy a nyakadba ugorjak, mert voltál olyan kegyes, és bocsánatot kértél?

- Dehogy várom! Örülök, hogy nem dobsz ki az ágyadból! – Önkéntelenül is felnevettem Harry akaratlanul is viccesre sikeredő mondatán. Konkrétan úgy hangzott, mintha egy volt szeretője lennék, és attól félne, hogy lepattintom. Szabad kezemmel a számhoz kaptam, de elvesztettem az egyensúlyomat, s abban a minutumban kibillentem az ablakon.

20. Benne vagyok!

Sziasztok! Sajnálom, hogy ilyen későn jelentkezem, de holnap elmegyek pár napra otthonról, így nem leszek net közelben pénteken, és szombaton, és talán csütörtökön se már, így ma hoztam a részt. Ennek persze Ti örültök, ellentétben velem, mert csak pénteken akartam hozni, de a sors nektek kedvez :)
Így hát, ha már így alakult, itt a friss! Olvasni, komizni, feliratkozni:)
Jó olvasást!

„ Van, amikor egy testvéri szív többet tud kihozni magából, mint amennyit valóban megérdemelnek.”

„A testvéri szeretet határtalan; ha megbántom, visszaölel.”

- Hé, Malik! Hallottam, a bátyám bedobta a törölközőt a testvéreid kis bandájában – vigyorgott rám Jake, az évfolyamtársam, és egyben Conor öccse ezek szerint. Jó tudni! – Csak négyen maradtak szegénykék, hogy bírják? Így is elmennek beégetni magukat? Igen? Alig várom a válogatót! Ja, és még valami Conor egy másik csapatban indul, egy sokkal jobban! – csapta össze a kezeit, s mielőtt visszaszólhattam volna neki hátat fordított nekem, és elsétált egy lány társaságában. Szóval, most Ő nagyon menőnek érzi magát, mert van egy sznob bátyja? Ujaj… 
Agyam leghátsó zugában, hangos szirénaként üvöltött fel a „beégetni”, utána a „testvériség” szó. Mély levegőt vettem, majd futva indultam hazafelé, mert minél előbb meg szerettem volna érkezni, és közölni velük, hogy benne vagyok. Bármiben benne vagyok, csak egyszer az életben, ne a mi családunk legyen a legutolsó, ne mi „égjünk” be.
Tudom, hamar jött a véleményváltozás, de ennek így kell lennie. Mégsem hagyom őket cserben, de cserébe elvárok egy kis szeretetet. Egy közös próbatétel lesz, melynek során talán jóra is fordulhatnak a dolgaink.
Mihelyt megérkeztem az előszobában ledobtam a táskámat, s berontottam a nappaliba.
Mekkora szerencse, hogy mind a tévé előtt punnyadnak!  Kezeimet térdemre támasztottam, és úgy fújtam ki a megerőltető hazajövetelt, végül, amikor a lélegzetem lecsillapodott, bátyáimra néztem. Mind felhúzott szemöldökkel méregetett, gondolom nem értették mi ütött belém.
- Segítek! Beszállok! Bármiben benne vagyok!
- Komolyan? – ugrottak fel egyszerre a kanapéról izgatottan, majd egy másodperc lefogása alatt zártak karjaikba.  Szemeimet lehunytam, úgy szorítottam őket én is magamhoz, élveztem, hogy én lehetek középen, s én okozhattam nekik örömöt.
- Szabad megtudnunk, hogy most mégis miért mentél benne? – mosolygott rám Liam, mikor elengedtek.
- Mert volt módom találkozni Conor öccsével, akinek nagyobb a képe, mint egy elefánt tömegének, és testhosszának az összege.
- Conornak van öccse? – képedt el Louis.
- Aha, az évfolyamtársam, és mondta, hogy Conor egy másik bandával fog indulni.
- Sunyi dög – csattant fel erélyesen Niall. – Egyszer kerüljön a szemem elé.
- Jó, remek. Zayn tudtam, hogy nem fogsz cserbenhagyni minket – tapsikolt Liam örömében, mint egy kisbaba, aki új cumit kapott.
- Mi lenne, ha tartanánk egy rendkívüli próbát? Én azért szeretnélek hallani, énekelni – lökött meg kicsit Louis.
- Ami azt illeti, én is szeretném magamat hallani – bólogattam egyetértően.

***

- Hát nekem ez nem megy! – sóhajtottam fel, majd szemöldökömet összehúztam, s kezeimet kereszteztem mellkasomon.
- Így úgy nézel ki, mint egy óvodás, aki nem kapott elég tejbegrízt – csapta magát Harry egy hasonló pózba. Igaz, tényleg elég furcsa egy póz, őt elnézve.
Felnevettem látványától, ugyanakkor Liam rosszállóan csóválta a fejét, de szája sarkán mégis egy apró mosoly bujkált.
- Koncentrálhatnánk a feladatra?
- De nem megy, az előbb Te is halhattad.
- Az egész csak gyakorlás kérdése, még van egy bő hetünk, addig tökéletes lesz.
- Én nem akarok beleszólni, de sokkal jobb, mint Conoré volt – vakarta meg tarkóját Louis.
- Komoly? – fordultam felé, mire Ő csak bólogatni kezdett.
- Örülök, hogy ez megtárgyaltuk, de folytassuk.
- Liam, olyan, vagy mint egy rossz diktátor – röhögött fel Niall saját poénján, de rögtön abba is hagyta, amikor valaki kopogtatott az ajtón.
- Szabad – szólt ki Liam, ugyanis rajta kívül mindenki hátrált pár lépést. Mint egy horror filmben – jutott eszembe a gyerekes gondolat. – Jön a kaszás, és mindenkit legyilkol, és agyonlő.
Jól szórakoztam magamban, saját baromságomon, kívülről viszont furán festhettem. Mosolygok, mint egy elmebajos.
- Sziasztok skacok! – lépett be anyu. Anyu? Anyu mit keres itt?
- Nem láttátok Z…? – Nézett végig rajtunk, de a szeme megakadt rajtam. – Hát Te itt?
- Most ezen mi annyira meglepő? – emelgette Louis a szemöldökét, míg Harry átkarolta a vállamat, s száját összeszorítva bólogatni kezdett. Szokatlan volt közelségük, de nem éreztem hajlamot, hogy félrelökjem őket, sőt… jól esett a törődés.
- Jaj, semmi, csak nem tudtam merre vagytok – fújta ki a tüdejében tartott levegőt. -  Vagyis Zayn kicsikém azt hittem megint elkóboroltál valamerre. – Kicsikém!
- Mi az, hogy megint? – meresztettem rá nagy szemeket.
- Hát, volt már rá példa, ha jól emlékszem.
- Én nem is emlékszem ilyesmire – villantottam egy ezer wattos mosolyt, majd lesütöttem a szememet. Már hogy ne emlékeznék, ó, elég nehéz lenne elfelejteni azt az estét.
- De miért is kerestél minket? - tette fel a kulcskérdést Liam.
- A jövő hétre, és az utánra szabadságot vettem ki, már nagyon idejét éreztem, hogy egy kis időt töltsek el veletek. Az utóbbi években, annyira szétszakadtunk, itt az ideje újra közös időtöltésekbe fogni – mosolygott anyu barátságosan. Jézusom, mi tört rá, hogy hirtelen „tartsunkösszemintegycsalád” akcióba lendült?
- És ez miben fog megnyilvánulni? – érdeklődött Niall. Mint látom, őket sem pörgette fel különösebben ez a téma, nekik jó, ahogy eddig volt.
- Kezdhetitek azzal, hogy holnap elkíséritek az öcséteket iskolába. Beszéltem az igazgatóval, Liam, Louis szívesen várnak titeket egy kis órai látogatásra, mint régi diákokat.
- Mi van?! – kiáltott fel egyszerre mindkét bátyám. – Biztos, hogy nem.
- Messziről elkerülöm az iskolákat – rázta hevesen buksiját Louis.
- Nincs ellenkezés! – U, szívás.
Magamban jót nevettek a két eltorzult arcon, ahogy egymásra néztek, majd újra anyura. Fintorogva fordult Louis felém.
- Mondd csak, hány órád is lesz?
- Azt hiszem hat – feleltem váll rántva. Honnan tudjam? Engem sem hoz lázba a tény, hogy suliba kell járni.
- Magasságos – suttogta Liam maga elé meredve. – Biztos muszáj?
- Igen drágám. Az igazgató úr nagyon örült, amikor felajánlottam neki, hogy látogatást tesztek, mint véndiákok.
- Haha – kuncogott fel Harry, majd kezét szájára szorította, hogy visszafogja kitörni készülő hahotázását.
- Te is mehetsz édeském – kacsintott rá anya, mire Harold kezeit védekezőn maga elé emelte, s hátrált pár lépést.
- Sajnos nekem iskolába kell mennem! – rázta hevesen a fejét – Ugye Niall? Nekünk suli van.
- Ez egészen biztos. Szerintem ideje lefeküdnünk – kapta el Harry karját, s szinte futva menekültek az ajtón kívülre.
- Ennyire szörnyű lenne, az az intézmény? – pislogott nagyokat anya.
- Igen – feleltük kórusban.

***

Kezembe kaptam a takarómat, majd végigfeküdtem az ágyamon, s egy nagyot lengetve rajta terítettem magamra.
Jobb kezemmel az éjjeliszekrényemhez nyúltam, hogy lekapcsoljam a kislámpámat, fénye egy pillanat alatt szertefoszlott a gomb megnyomása után.
Mosolyogva fordult másik oldalamra, s helyezkedtem el kényelmesen az ágyon, szemeimet lehunytam, s vártam, hogy elnyomjon az álom.
Körülbelül öt percet feküdhettem csendben, ugyanis egy halk kopogás zavarta meg félálmom. Gondoltam, ha nem szólok ki, elmegy, s nem zaklat, azt hiszi alszom, de tévedtem, mivel az ajtó kitárult, s egy alak rajzolódott ki a sötétben.
- Beszélhetnénk?

19. Tönkretetted az életemet!

Sziasztok! Iszonyatos iramban közeledünk a blog végéhez. Második évad NEM lesz. Sajnálom, de ez a történet így kerek, ahogy van, vagyis lesz..:) Nem lenne értelme eltúlozni, mert nem szeretném elrontani! :)
Már itt is vagyok pár nap kimaradás után a friss fejezettel, mely remélem elnyeri mindenki tetszését.
Előző fejezethez rengetek megjegyzés érkezett! IMÁDLAK titeket ezért! :) Nagyon jól esik a sok szép, amit írtok.:) Köszönöm a 87 feliratkozót is, hisz' ez fantasztikus.:)
Jó olvasást!

- Mit akartok tőlem? – kérdeztem, amikor leültettek egy székre, s körém álltak mintha valami fogoly lennék.

- Hármat találhatsz – hajolt közelebb Louis, miközben szemöldökét összehúzta.

- Jó és rossz rendőröset játszunk? – nyeltem egyet, mire a srácok összenéztek, és kicsit felnevettek.

- Nem talált, már csak két lehetőség – mutatta az ujján Niall a számot.

Most játékosan akarják kihúzni belőlem a választ, amit még én magam sem tudok? Logikus, mondhatom, roppant logikus.

- Könnyebb lenne, ha elmondanátok, minthogy halálra rémisztetek – próbáltam jobb belátásra bírni őket, mire csak hátráltak egy lépést, de kérésemmel nem foglalkoztak.

- Félsz tőlünk?

- Per pillanat rettegem – vallottam be, s fejemet lehajtott szégyenemben. Ez gáz, nagyon gáz.

Leszegett fejjel ültem előttük, s vártam a reakciót. Susmorgást hallottam, mire felpillantottam, de fejemet nem emeltem fel.

- Majd én – lépett elém Liam, majd leguggolt kezeit combomra támasztva.  – Figyelj, nem vagy már óvodás, mi lenne, ha egyezkednénk?

- Hogy érted?

- Te segítesz nekünk, mi segítünk neked.

- Bővebben?

- Énekelj velünk! – Liam komoly pillantással nézett rám. Barna szemei az enyémekbe mélyesztette, talán manipulálni próbált. Nyeltem egyet, majd heves fejrázással utasítottam vissza kérését.

- Nem lehet – jelentettem ki, mire Liam felállt. Hasonlóan cselekedtem, én is felugrottam, s szinte futva mentem az ajtóhoz.

- Miért nem lehet? – kiáltott utánam Louis, de nem feleltem, még utoljára rájuk emeltem pillantásomat, majd megráztam a fejemet, nemet intve, s elhagytam a helyet.Egyenesen kuckómba menekültem, nem akartam látni őket.

Nemet mondtam arra, ami talán megváltoztathatta volna az életemet, ugyanakkor cserbenhagytam a testvéreimet. Szörnyű ember vagyok.

Az ágyamon foglaltam helyet, arcomat tenyerembe temetve gondolkodtam. Mi lenne, ha mégis belemennék, és segítenék nekik? De nem, nem szabad, sosem hálálnák meg, csak Liam, de Liam így is túl sok mindent tett már értem.

Liam miatt is beszállhatnék, de nem fogok, ugyanis ott vannak a többiek, akiknek csak egy púp lennék, egy felesleg, első adandó alkalommal kidobnának a bandából, azt pedig nem fogom engedni, hogy kihasználjanak.

Halk kopogás zavarta meg agymenésemet, mely egyre csak erősödött. Nem szóltam semmit, mivel tudtam, ha be akarnak jönni, akkor befognak, ha szeretném, hogy itt legyenek, ha nem.

Pár másodpercen belül előbbi gondolatom beigazolódott,  Harold, Niall, és Louis csődültek be hozzám.

- Oké, most már mehettek, bejutottam – tolta ki Harry bátyáinkat. Ne már, Harry csak hagyjon engem békén. Ő az egyetlen ember a földön, akit nem akarok látni jelen esetben.

- Zayn beszélhetnénk? – fordult felém. Még csak rá sem néztem, nemhogy válaszoltam volna neki. - Jó rendben, akkor beszélek én. Szóval, miért nem akarsz segíteni nekünk? Viszonoznánk.

- Ti csak kihasználnátok – emeltem rá tekintetemet, mire Harry eltátotta a száját, majd visszacsukta, tátogott, mint egy hal. Tudta belül, hogy igazam van.

- Nem, használnánk ki.

- Ne tagadd a nyilvánvalót! - ripakodtam rá.

- Zayn az öcsénk vagy - közölte semleges hangnemben, mintha arról beszélgetnénk, hogy mi legyen az ebéd.

- Igen? Ilyenkor az öcsétek vagyok? – emeltem meg hangomat, kiabáltam vele. Nem bírtam tovább magamban tartani. – Eddig is az voltam elméletileg, mégis úgy bántatok velem, mint valami idegennel. Tudod Te milyen érzés, amikor az ember úgy érzi magát, mint egy rongy, amit kimostak és eldobtak? Tudod milyen érzés, amikor egyedül üldögélsz, és még rád sem néznek. Tudod milyen, amikor elmész valaki mellett, és úgy méreget, mint egy csótányt, és azt tudod, hogy mennyire kurva jó érzés, amikor naponta a szemedbe mondják, hogy egy senki vagy, egy senki kit mindenki utál, megvet?! És tudod mit? Ez mind miattad van, Harold, miattad, ha Te nem lennél, engem nem kívánnának a pokol legaljára. Tönkretetted az életemet! Ezek után ne várj tőlem segítséget, felőlem meg is dögölhetsz. – fejeztem be az ordibálást, s szapora levegővétellel próbáltam úrrá lenni zakatoló szívemen. Az összes feszültség kijött belőlem, ezalatt a két és fél perc alatt.

Harry szinte a földről kaparta össze állát, látszott rajta, hogy minden egyes szavamat megfontolja, és mérlegeli. Szeme egy új, számára talán ismeretlen érzéstől csillogott, a sajnálattól. Engem csak ne sajnáljon. Utálom, ha sajnálnak.

- Figyelj– szólalt meg csöndesen. – Mi lenne, ha bocsánatot kérnék?

- Egy bocsánatkéréssel nincs megoldva egy problémám sem, engem ugyan úgy fognak utálni.

- Akkor testvériségből bocsáss meg.

- Pár hete, testvériségből közölted velem, hogy a nevedet is letagadnád miattam – mosolyogtam Harryre a lehető leggúnyosabban. Felsóhajtott, és megrázta a fejét.

- Semmivel nem tudlak rávenni, hogy beszállj? - Miért próbál úgy viselkedni, mint egy érett felnőtt? Rohadtul nem áll jól neki.

- Te? Nem, Te végképp semmivel, és szeretnélek megkérni, hogy ne küldj ide mást, senkire sem vagyok kíváncsi. Szerintem zárjuk le ezt a témát, sajnálom – mondtam. Harry utoljára végigmért, majd nagy léptekkel távozott.

Ismét lerogytam az ágyamra kezembe temetve arcomat. Nem bántam meg, hogy Harrynek megmondtam az igazat, adtam neki egy kis gondolkodni valót, remélem, ezek után megváltozik a viselkedése az embertársai felé.

***

Amikor Liam csalódott arcára gondolok, elkap a bűntudat, hogy nem mentem bele a bandába. Az egész eset már két napja lecsengett, de nem bírom kiverni a fejemből, s egy belső sugallat azt mondja, ne is akarjam. Nem említjük egymás között, hogy is említenénk? Nem szólnak hozzám, ahogy én sem hozzájuk. Ha találkozunk, csak elsétálunk egymás mellett, mint az ismeretlenek. Liam sem kommunikál velem, még csak felém sem néz, de megértem, hasonlóan cselekednék én is.

- Zaynee, csak nem álmodozunk megint? – lengette meg kezét szemem előtt kezét a kémia tanár. Utálom, ha Zaynee-nek szólít, semmi joga hozzá. – Min gondolkozol gyöngyvirágom? Csak nem szerelmi bánat? Vagy összevesztél a bátyáddal? Melyikkel? Liamkével? Niallel, esetleg a hozzád hasonlóan álmodozó Harryvel?

Szikrázó tekintettel néztem rá. Csak ne emlegette a testvéreimet, mert meg találom sérteni!

- Nem – feleltem kurtán, majd hátradőltem a széken. Nem kívántam több szót ejteni a tanárnővel, főleg nem Liamékről. Mi jogon hasonlít engem Harryhez? Utálom, hogy ők is ebben az iskolában végeztek.

Csöngetés után rögtön elhagytam a tantermet, és kisiettem a suliból, de épp, hogy indultam volna haza, egy hang a nevemen szólított.

18. Kész, vége!

Sziasztok! Hajajaj, igen, hoztam egy új részt, ugyanis teljes mértékben átszellemültem, és belelendültem az írásba! Nem lett annyira hosszú, de annál eseménydúsabb, szerintem.:) Köszönöm az előző fejezethez érkezett megjegyzéseket, lehet feliratkozni!:)

Jó olvasást!

ZAYN MALIK

  Magam sem hiszem el, hogy tényleg megtörtént a mai nap. Én, Zayn Malik ötöst kaptam, ötöst!  

Megráztam a fejemet, hogy túljussak a sokkhatást kiváltó történéseken, s benyitottam a szobámba, ott mosolyogva ültem le az ágyam szélére és pakolászni kezdtem. Magam sem tudom, hogy miért, egyszerűen csak pörgött az agyam, és nem tudtam jobb elfoglaltságot találni.
Konkrétan rendet tettem az egész szobámban, teljesen fel voltam spanolva, mint valami hiperaktív tigriskölyök. Csak akkor hagytam el személyes zugomat, amikor valaki belecsapott az ajtómba, szinte az egész ház beleremegett.
- Finomabban, ha lehetne – tártam ki egy heves rántással.
Niall mellkasán összefont karokkal, s felhúzott szemöldökkel meredt rám, mintha valami űrlény lennék, majd száját szólásra nyitotta, de be is csukta, amikor Harry elkapta a karját, s elrántotta.
- Liam az üzeni, hogy kezdődik a próba! – kiáltott még egyet, ha jól értelmeztem nekem, s végleg eltűntek Niallel.
Oké, ezek szerint ez azt jelenti, hogy menjek le én is. Mély sóhajt hallatva mentem a lépcsőig, majd kocogtam le rajta, onnan pedig egyenesen a „próbaterembe”
igyekeztem.
Mihelyt leértem, beléptem, az ajtót pedig gondosan becsuktam magam után.
Louis Niallel karöltve az asztallal szemben állt, és állítgattak valamit azon a kütyün, melyhez én nem értek. Liam egy mikrofont forgatott a kezében, Harry éppen a hangfalakat dugta össze, Conor viszont csak ült egy széken, és egy papírt olvasgatott.
Ez a Conor annyira sunyinak tűnik, még a szeme sem áll jól, párszor már átfutott a gondolataim között, hogy valami rosszban sántikál, de mindig elhessegettem a hülyeséget a fejemből, ha Liamék bíznak benne, akkor nekem sincs okom ellenségeskedni.
- Megvagyunk? – csapta össze kezeit Harry, miután felegyenesedett, jobban mondva elkészült a hangfalakkal.
- Aha! – jött az egységes válasz.
Conorral helyet cseréltem, Ő felállt, én leültem eddigi helyére.
Fiúk hozzáfogtak próbájukhoz, így Louis indította a zenét. Hegyeztem a fülemet miként húzzák, csavarják a hangjukat, miként emelik meg néha, majd ejtik vissza az eredeti hangszínükre, azonban, mikor Conor része következett csak üres ütem járta be a helységet. Conor nem énekelt, csak állt, s szemével a kezében tartott papírt kémlelte. Hogy lehet valaki ennyire béna, hogy nem tudja megjegyezni azt a pár sort? Ezerszer próbálták már el, de Conor még egyszer sem vezette szépen, ügyesen végig sorait.
- Oké, elegem van! – állította le Louis a dalt. Most robban a bomba!
- Bocs srácok – húzta száját Conor.
- Conor, jövő pénteken a zsűri előtt fogunk állni! Ezen nagyon sok múlik! – osztotta ki Harry is, s igaza volt. Ritka eset, de egyetértek bátyámmal.
- Mi az, hogy bocs srácok? – tört ki Niall. – Hetek óta próbálunk, hetek óta! – ismételte önmagát. – Te pedig nem tudod megjegyezni, azt a pár sort? Tényleg ennyire hülye vagy?
- Ne haragudjatok – rántott vállat egyszerűen Conor. Hogy mekkora egy abnormális állat ez a srác.
- Sajnálom, de igazuk van! – bólogatott Liam egyetértően.
- Igen? – villantott egy gúnyos mosolyt, majd mikrofonját a földre helyezte. – Befejeztem! Kész, vége! Elviselhetetlenek vagytok! Mind ahányan vagytok! Életem legszánalmasabb döntése volt, hogy belementem ebbe, de most telt be a pohár, elszakadt az a bizonyos képzeletbeli húr, sziasztok! – csettintett egyet kezével, majd egy „menő vagyok” pofa után elrohant.
Bátyáim tátott szájjal vizslatták az imént elszaladó Conor hűlt helyét.  Látszott rajtuk, agyukban pörögnek az információk, vegyes érzelmeket lehetett leolvasni különböző arcukról.
- Hát ez remek! – csapott a combjára Niall, s levágódott a földre.
- Vicces volt – tört ki Harryből egy kisebb röhögő görcs.
- Rohadt vicces, ja, vége az egésznek, hiába volt minden. Veszett ügy – morgolódott Louis, mint egy öreg bácsi, kinek a postás elfelejtette bedobni az aznapi újságát.
- Szerintem még nincs veszve minden – sóhajtott fel Liam, mire minden szem rászegeződött. – Emlékeztem mit mondtam tegnapelőtt este?
- Liam ne már, nem fog sikerülni. Azt sem tudjuk, hogy van-e hangja – tiltakozott hevesen Harry, majd hirtelenjében szemüket rám szegezték. Hátrahőköltem ijedtemben, miért néznek rám így?
Kezemmel a szék oldalát markolásztam, nem tudtam mi következik most, végül felálltam, s óvatos léptekkel indultam meg az ajtó felé.
- Zayn! – szólított meg Liam mielőtt megfoghattam volna a kilincset, így kénytelen voltam egy száznyolcvan fokos fordulatot tenni, majd feléjük nézni.
- Azt hiszem, én megyek, dolgom van – mutogattam hüvelyujjammal az ajtó felé, mire a négy fiú egyszerre kezdte el rázni a fejét jobbra, balra, jobbra, balra, szinte beleszédültem.
- Nem mész Te sehova – iramodtak meg felém. Megrémültem. Sikerült megfordulni, de kijutni már lehetetlennek bizonyult. Harry a jobb karomat, Niall a balt kapta el, míg másik kettő a lábamnál fogott meg.
- Ugye nem akartok egy székhez kötözni? – érdeklődtem félénk hangon.
- Ha megígéred, hogy jó leszel, akkor nem – jött a válasz Harold felől. Ez most csak egy rossz vicc, vagy egy rémálom, ugye?
- Mit akartok tőlem? – kérdeztem, amikor leültettek egy székre, s körém álltak mintha valami fogoly lennék.

U.I.: Kíváncsi vagyok, hogy hányan írtok, és iratkoztok fel, ha nem teszem ki facebookra a blogot;)

17. Imádlak!

Sziasztok! :) Itt a friss. Remélem írtok pár megjegyzést, és feliratkoztok. Véleményem szerint ez kicsivel hosszabb rész lett, mint a többi. Nekem eddig ez a személyes kedvencem. 
Jó olvasást! 

ZAYN MALIK

/2010.05.31. péntek./

***

   Fejemet leszegtem, s úgy siettem végig a gyerekekkel teli folyosókon. Nem szerettem volna, ha valaki belém köt, vagy akármi más, elég volt a tegnapi megaláztatás. Kigúnyoltak, megszégyenítettek.

Nem mintha, ez újdonság lenne számomra, de kimondottan fájt a tegnapi eset, a lelkemig hatoltak osztálytársaim bántó szavai, ráadásul még a tanárok is kérdőre vontak, pár napos kimaradásom miatt. Azt állítják lógtam, hiába bizonygatom, hogy hamarosan igazolással állok elő, nem hisznek nekem. 

- Jó a vidi! – lökte meg vállamat valaki, majd kacagva távozott. Még a fáradtságot sem vettem, hogy felnézzek, akár visszaszóljak, feleslegesen nem töröm magamat. Sosem mosom le magamról azt a felvételt, sosem fognak jobban kedvelni itt, ebben a környezetben. 

   Mivel az utolsó órámnak is vége volt, elhagytam a „börtönt”, s sietős léptekkel indultam hazafelé. 

Amikor megérkeztem, felrobogtam a szobámba, ahol ledobtam a cuccomat, majd valami élet keresésére indultam. A házunk kihaltabb volt, mint egy temető, egy átlagos temetés után.

Vagy már harmadjára jártam körbe a házat, amikor meghallottam a pincéből felszűrődő hangokat. Hát persze! Hiszen péntek van! Na de mióta kezdik ezek ennyire korán a próbát? Csak kettő óra múlt.

Lerobogtam a lépcsőn, majd egy kopogás után félénken bekukucskáltam a helységben. Minden szem rám szegeződött, Harold utálatos, Louis unott, Niall semleges, Conor értetlen, és Liam kedves pillantásába ütköztem. 

- Zayn! Gyere be! Már vártunk – szólított meg Liam, majd beljebb tessékelt. Harry felsóhajtott, és lehuppant egy székre, könyökét combjára támasztotta, ezután felnézett, és figyelte az eseményeket.

- Öhm sziasztok – Kínosan éreztem magamat, méghozzá nem is kicsit. Túlságosan hozzászoktam, ahhoz, hogy amint belépek valahova, rögtön sértésekkel bombáznak, illetve bántanak. 

- Mielőtt bármit is csinálnál, szeretném közölni, hogy ha legközelebb eldugod az ellenőrződet, hogy ne lássák meg anyáék a jegyeidet, ne a fagyasztóba, mert elég könnyű dolgom volt. 

- Tudod az úgy volt, hogy… - kezdtem volna bele igen gyenge magyarázatomba, amikor Liam megrázta a fejét, s szavamba vágott.

- Még nem fejezetem be, és őszintén szólva nem érdekel a magyarázatod - Basszus, de gáz, képes a többiek előtt így leégetni. – Zayn, remélem tisztában vagy vele, hogy bukásra állsz történelemből.

- Mi? Dehogy állok! – védekeztem kezemet magam mellé emelve.

-  A jegyeidből én másra következtettem – húzta el a száját jobbra, majd balra.

- De… - vakartam meg szégyenemben tarkómat. 

- Nincs semmi de! – emelte meg a hangját kicsit. Miért viselkedik úgy, mint az apám? Jó, én örülök neki, hogy törődik velem, de ennyire… - Viszont, ha már ez a helyzet alakult ki, kitaláltam valamit. Úgy is nagyon ráérsz, mint vettem észre. A sok szabadidődet most egy kis tanulással fogod eltölteni. Ellenkezni megpróbálhatsz, de fel vagyok hatalmazva, hogy én figyelek rád, így sipirc, a könyvedért, és szépen mindent megtanulsz addig, amíg folyik a próba. Ja, és holnap jelentkezel felelni.

- Ne már – ejtettem le kezemet magam mellé, s megsemmisülve fordultam az ajtó felé, majd mentem fel a szobámba tankönyvvért.

Amikor visszaértem, Liam egy székre bökött, miszerint ott az én helyem. Lerogytam kijelölt helyemre, majd felcsaptam a könyvet az adott oldalon.

Második világháború, ú, ez aztán az agytekervényeket megmozgató téma. Mesés!

Ismerős dallam szólalt fel, majd Liam lágy hangja követte. Néha, néha felém pillantott, miközben énekelt, s figyelmeztető pillantásokkal illetett. Szem forgatva könyököltem a szék melletti asztalra, s kezdtem olvasgatni az anyagot. Egy két oldalas, unalmas szöveg, amitől az embernek még az életkedve is elmegy. 

- Tudod már? – vigyorgott rám idétlenül Niall, amikor befejezték a számot. Az a kárörvendő tekintet, hogy nekem tanulnom kell, neki meg per pillanat nem. Hú, legszívesebben letörölném a képéről, de nincs kedvem balhézni. Mély levegőt véve fordultam vissza a könyvhöz, Niallt válaszra sem méltatva.

- Úgy tanuld, hogy utána ki is kérdezem – kacsintott Liam, majd újra kezébe vette a mikrofont.

Fantasztikus!  Péntek délután, ahelyett, hogy kóborolnék az utcákon, történelmet tanulok, és ha Liam elemében lesz, egész hétvégén magolással fog telni.  Fejemet a könyvre hajtottam, s imádkoztam, hogy Liam rettentően kifáradjon, hogy még csak eszébe sem jusson az életemmel foglalkozni. 

***

- Ha most azonnal felkelsz, akkor elviszlek – hallottam meg Louis ellenséges hangját. Úristen! Louis akar iskolába vinni? Mi folyik itt?

Egy átlagos hétfő reggel, mely mégsem annyira átlagos. Szemeim felpattantak bátyám furcsa kijelentésére, s az ajtóm felé fordultam, miközben ülő helyzetbe tornáztam magamat. Louis felhúzott szemöldökkel figyelte szerencsétlenkedésemet.

- Akkor jössz, vagy sem? 

- Ha lehet, akkor jövök – feleltem.

- Öt kerek perced van, vagy itt hagylak – jelentette ki semleges hangnemben, majd eltűnt. 

Miután túlléptem a kezdeti sokkon, összekaptam magamat, összeszedtem a szükséges holmikat, és lemasíroztam a lépcsőn. Louis ujján forgatta a kocsi kulcsot, s türelmetlenül dobolt a lábával.

- Ne öld meg odafelé! – hallatszottak Liam Louisnak címzett szavai a konyhából. Kicsit elmosolyodtam, ugyanis gondolhattam volna, hogy Liam keze van a dologban.

Louis felrántotta az ajtót, majd szélsebesen beült a vezető ülésre, követtem példáját, ugyanakkor én a hátsó ülésen helyeztem kényelembe magamat.

Bátyám se szó se beszéd, a gázra lépett, és már robogtunk is az iskola felé. Alig három perc telt egy hirtelen a fékre lépett, s a motor leállt.

- Megérkeztünk – dőlt hátra az ülésen, tekintetét rám emelve. Kikerekedett szemekkel néztem rá, ez gyors menet volt. – Most mi van? – nevetett fel. Eddig még sosem figyeltem meg, mennyire barátságos az arca, amikor nevet, nem is olyan rossz ember.

- Most kiszállsz, vagy jössz velem a boltba?

- Választhatom a boltot?

- Nem! – vágta rá azonnal, mire csak egy sértődött képet vágtam, elmotyogtam egy halk köszönömöt a fuvarért, majd elhagytam az autót.

Belépdeltem a suli falain belülre, majd az osztálytermünkbe, ahol a bunkók elkerüléseképp, gyorsan szinte szaladva rohantam a helyemre, a leghátsó padba. 

Még majdnem negyed óra volt becsöngetésig, ezért még egyszer átfutottam a történelem anyagot, amit Liam a fejembe vert a hétvége során.  Mivel az első óránk ma töri, hamar túl lehetek a felelésen, melyet rám erőszakoltak. Hamar eltelt ez a röpke tizenöt perc, s egy csengőszó után behátrált Mr. Wilkinson. Az osztálynaplót ledobta a tanári asztalra, majd nagy keretes szemüvegét feljebb tolta az orrán, majd megköszörülte a torkát.

- Remélem mindenki készült, ugyanis a ma egész órán felelünk jegyek hiányában. Önként jelentkező? – tette fel kérdését Mr.Wilkinson. Most jött el az én időm! Nagyot nyelve emeltem kezemet a magasba Mr. Wilkinson legnagyobb meglepetésére. Még a szemüvegét is levette, hogy megbizonyosodjon róla, hogy jól lát. Ennek hatására az egész osztály egy komoly „hátra arcot” csinált, mire csak megrántottam a vállamat. Szeretek én a figyelem középpontjában lenni, bámuljanak csak.

- Nocsak, nocsak Zayn! Csak nem felelni szeretnél? Mondd csak, mi vezetett rá, hogy elkövesd ezt a drasztikus lépést? 

- De ha lehet, felelnék – bólintottam magabiztosan. 

- Rendben, tiéd a pálya – mutatott körbe az osztályon, majd leült a székére, s minden figyelmét nekem szentelte. 

Székemet hátrébb toltam, hogy fel tudjak állni, könyvemet becsuktam, majd egy újabb sóhaj kíséretében hadarni kezdtem. 

Jobb híján az egész anyagot szóról szóra felmondtam neki. Ha erre nem ad jó jegyet, akkor semmire. 

- Befejeztem – ültem vissza a székemre, majd kezeimet keresztbefontam a mellkasomon. 

- Zayn, én kellemeset csalódtam benned. Ötös, méghozzá csillagos ötös – hajolt bőszen a napló felé, s tollát megragadva beírta a jegyemet. 

Egy győztes mosoly jelent meg az arcomon, most végre megmutathattam a többieknek, hogy mégsem vagyok olyan fekete lyuk, mint amilyennek gondoltak.

***

LIAM MALIK 

A mosogató rongyot a csap tetejére dobtam, majd visszaültem laptopom mellé. Utálok mosogatni, de folyton rám marad a piszkos munka, mert anyáék dolgoznak, többiek meg szarnak bele az egészbe. Állítom, ha én nem lennék, akkor már belefulladtak volna a mocsokba.

Utoljára átfutottam a jegyzeteimet, majd a képernyő bal szélén lévő kis órára pillantottam. Már fél kettő múlt, ezek szerint hamarosan hazaérnek a többiek. 

Lecsuktam a laptopom tetejét, ezután felálltam, és felvittem a szobámba, ott letetettem az asztalomra.

Következő utam a nappaliba vezetett, hol a tévét bekapcsolva heveredtem le. Alig feküdtem három percet az ajtó kicsapódott, és sűrű dübörgést lehetett hallani a lépcső felől.

- Liam! Liam! – óbégatta Zayn a nevemet. Ebbe meg mi ütött?

A tévé távirányítót ledobtam, s felálltam pár percig fekhelyet nyújtó kanapéról. Éppen a tévéhez léptem, hogy lekapcsoljam, mikor Zayn nekem vágódott, s vékony karjait körém fonta.

- Imádlak! – szorított magához, s hangjában felfedezhető volt a hála, melyet talán felém érezhetett.

- Ó – köpni-nyelni nem tudtam, sosem ugrott még a nyakamba egyik testvérem sem.  Erőtlenül megveregettem még mindig engem ölelgető kisöcsém hátát, mire elengedett, szégyenlősen hátrált egy lépést.

- Mi történt?

- Ötös kaptam – mutatta kezén is a számot, mire csak egy mosolyt villantottam rá, s büszkén dőltem vissza az ülőgarnitúrára. 

16.Megszoksz, vagy megszöksz!

Sziasztok! Ne haragudjatok, ez most csupán egy rövid, kis rész lett, de a következőt majd hosszabbra írom, ígérem. Szeretném elmondani, hogy a történet mindössze 20-25 fejezetes lesz, mármint az első évad. A másodikról még nem igazán tudok nyilatkozni. Mint mondani szoktam,: Még a jövő zenéje.

Na de térjünk csak vissza ide. Remélem, hogy nem nagyon csesztem el a részt. Véleményeket várok! :) Fel lehet iratkozni, itt és bloglovinon is követhettek.:)

Jó olvasást!:)

ZAYN MALIK 

 - Mikor is volt szó arról, hogy ez is ide jön?  - mutatott rám fintorogva Harry, amikor visszaérkeztünk a hotelbe, és szembesült a ténnyel, miszerint Zayn Malik, a számára „legkedvesebb” teremtés a földön is jelen van. Természetesen nem vártam Tőle mást, egy faragatlan tuskó, és örök életére az is marad. 

- Harry, Te is tudod jól, hogy rám bízták, nem hagyhattam otthon egyedül – kelt védelmemre ismét Liam.

- Ott van az iskola! Húzza vissza a seggét Bradfordba, nem kell a nyakunkra! – emelte fel rekedtes hangját Harold. Csöndesen, apró léptekkel húzódtam egyre hátrébb, nem szerettem volna, hogy engem találjon el személyesen haragjának zivatara.  Megszoktam már arrogáns modorát, és hirtelen haragú természetét, de azt, hogy ez mind miattam történik…

- Harry, megszoksz, vagy megszöksz, ennyi – zárta le hűvös hangsúllyal a témát védelmezőm. Harold tátott szájjal meredt bátyánkra, majd levágta a földre kezében tartott pulóverét, és elviharzott. Mint egy vérig sértett pelenkás.

***

Valaki durván lerántotta rólam a takarót, melynek következményeképp a második pillanatban a földön kötöttem ki. Mérgesen felpattantam, hogy szembenézzek durva ébresztésem megvalósítójával, de amikor megpillantottam ereimben meghűlt a vér. Harold állt velem szemben, szemei konkrétan villámokat szórtak.

- Szép jó reggelt, drága kisöcsém! Jól aludtál? Jaj, ne haragudj, hogy felkeltettelek édesded álmodból, de indulnunk kell, ezért Liam bácsi azt mondta, hogy valaki keltsen fel téged. Szíves örömest jelentkeztem, az ébresztő posztjára. Remélem kicsattanó jókedvvel ébredtél. Hát persze, hogy azzal, hiszen én keltettelek!  – hadarta el nyálasan a szöveget, majd villantott rám egy gúnyos mosolyt, amitől legszívesebben elhánytam volna magamat. 

Nem válaszoltam, csak álltam, és vártam. Hogy mire? Azt jó magam sem tudom.

Harold hátrált egy lépést, majd kezeit összefonta mellkasán, s úgy vizslatott tovább. Mi a franc van, hogy mindenki engem bámul, mint valami cirkuszi majmot? 

- Mi van? – kérdeztem vissza flegmán.

- Ó, semmi – felelt furcsán barátságos hangnemben, majd elhagyta a szobát. 

Rendben, ez szokatlan volt – könyveltem el magamban.

Harold távozása után felöltöztem, kicsit összeszedtem magamat, és kiléptem a hálóból a nappaliba, ahol csak Louis, illetve az a Conor bámulta a tévét. Rám sem néztek, mikor elhaladtam előttük, mintha levegő lennék.  

- Reggelt – mormogtam el egy köszönés félét a konyhába érve. 

- Szia Zayn – csendült fel Liam vidám hangja. – Mondd csak, rendesen keltett? – mutatott a pultnak támaszkodó göndörre.

- Ha nálad a rendes azt jelenti, hogy lerántotta rólam a takarót, így földre estem, akkor igen, nagyon rendesen keltett.

- Harry, megkértelek.

- Hé, szerintem rohadt rendes voltam! De, - hangsúlyozta ki minden egyes szavát. – Legközelebb, majd énekelek neki, jó?

- Jobban örülnék neki, ha nem lenne legközelebb – közöltem, miközben elhúztam a számat.

- Ha befejeztétek az értelmetlen társalgást, akkor indulhatnánk? Nem szeretnék várakozni – türelmetlenkedett Niall, s már pattant is fel a székről.

***

Az x-factor stúdiója elé érkezve, hatalmas tömeg fogadott minket, az emberek lökdösték egymást, s tolakodtak a bejárat felé, hol leadhatják nevezésüket, és hetek múlva visszajöhessenek meghallgatásra.  Voltak kik unalomelűzésképpen gitárjukat pengették, s énekeltek hozzá, de volt ki telefonját bújta, vagy üveges tekintettel meredt a semmibe. Mi a felsoroltak közül az utolsókhoz tartoztunk, ugyanis halál nyugodtan araszoltunk a tömeggel. Komolyan ennyire ráérnénk? Ha így folytatjuk, estig sem érünk be abba a rohadt épületbe – mérgelődött bensőm türelmetlen része. 

  Egy és fél óra szenvedés után sodort a tömeg a létesítmény ajtóin belülre. Bátyáim, Conorral karöltve leadták nevezésüket, ezután kaptak valamilyen papírt, melyen fel voltak sorolva a neveik, meg, hogy mikor kell visszajönni meghallgatásra. 

Szerencsére a meghallgatás pontosan két hét múlva lesz, így van idejük még jobban bandává kovácsolódni, s többet gyakorolni a végső megpróbáltatásig. Miután a fiúk végeztek a dolgukkal, távoztunk, s meglátogattunk egy Nando’s-t.

Eddig leélt tizennégy, és fél évemben úgy érzem, most vagyok először olyan átmeneti hangulatban, hogy már majdnem boldognak lehet nevezni az érzést, mely bennem kering. 

Mai nap alkalmával senki nem lökött fel, nem fenyegettek meg, még csak hozzám sem szóltak, persze ez mind csak akkor érvényes, ha leszámítjuk Harold, Niall és Louis lenéző pillantásait, illetve Harry reggeli ébresztőjét.

15.Még jó, hogy benne vagyok!

Sziasztok! Ismét jelentkezem egy új fejezettel, mely remélhetőleg elnyeri tetszéseteket. Az előzőnél 15(!) megjegyzést kaptam! Fantasztikusak vagytok! Amúgy csak nekem tűnt fel, hogy nem tűntek el a feliratkozók, se a Google Reader? Szóval továbbra is lehet feliratkozni a blogra! :) Azért bloglovinon is követhettek, hátha még eltűnik a Reader.

Jó olvasást, kommentároktól nem kímélni! :)

  Liam egy toronymagas épület parkolóházába irányította autónkat, majd gyengéden behúzta a kéziféket.  Meglepő volt számomra, hogy ide érkeztünk, azt hittem egy kisebb, kényelmes motelben fogunk megszállni, nem egy húszemeletes, és legalább három csillagos szállodában. 

Liam kihúzta a kocsi kulcsot a járműből, majd elhagyta a vezető ülést, Louis, s én is hasonlóan cselekedtünk. Miután kikászálódtunk az utas térből, Liam felnyitotta a csomagtartót, és kiemelt belőle egy bőröndöt, amit Louis kezébe nyomott.

- Miért én? Vigye Zayn! – rakta le lábaim elé a csomagot, majd kezeit mellkasán összefonta, s sértődött pillantásokkal illette Liamet.

- Nem lennél képes egyszer az életben befogni a pofádat, és alázatosan megkímélni minket a hisztidtől? Hagynád, hogy az öcséd cipekedjen? Tudom, hogy hagynád! Louis, elméletileg Te vagy a legidősebb, de még Zayn is érettebben viselkedik nálad kamasz gyerek létére – Liamből csak úgy záporoztak a szavak Louis ellen, úgy szidta, mint valami apa az öt éves kisfiát. 

- Jó rendben, nyertél, most az egyszer – emelte magasba az ujját Louis, ezután felkapta a bőröndöt, és megindult a lift felé. Liam küldött felém egy barátságos mosolyt, majd bátyánk után eredtünk. 

A portán kiszálltunk a személyfelvonóból, és a pulthoz léptünk, ahol Liam intézte a dolgokat. Amikor megkapta a kulcsokat a következő úti célunk szobánkhoz vezetett, Liam bedugta a zárba a kulcsot, s fordított rajta kettőt, kihúzta a kulcsot, utána belökte az ajtót. Louis előre tolakodott a bőrönddel, amit ledobott a nappali közepén, majd elindult felfedezni a lakosztály többi sarkát. Én és Liam is hasonlóan cselekedtünk, körülnéztünk, és elrendezkedtünk. Minden szobában két ágy helyezkedik el, és mindössze három háló van. Liam lesz velem, Niall Harryvel, és Louis azzal a Conorral, akivel még mindig nem szimpatizálok. 

A három napra szóló otthonunk felderítése után kivonultam a nappaliból nyíló erkélyre, ahonnan csodás kilátás nyúlt a London Eye-ra. Kihúztam az egyik széket, majd hanyagul rárogytam, kezeimet térdemre támasztottam, és előhúztam egy szál cigit, minek a végét meggyújtottam, majd a számhoz emeltem.

- A dohányzás káros az egészségre, öl, rákot okoz- fejtette ki röviden Louis a cigizés veszélyeit. Nem mondom, hogy újat tanított, mert nem, ezekkel eddig is tökéletesen tisztában voltam. Tényleg sajnálom, hogy ilyen módszerekhez kell folyamodnom, hogy lenyugtassam magamat, de ha egyszer ez segít… és igen, azzal is tisztában vagyok, hogy gyerekes felfogás, de elvégre még csak gyerek vagyok.

- Tudom – feleltem csöndesen. Mit érdekli őt, hogy mi van velem? Hagyjon békén, szálljon le rólam, az én életem, az én döntésem, úgy cseszem el, ahogyan akarom.

- Hát jó – sóhajtott fel, majd eltűnt a nappalin keresztül. Üres tekintettel meredtem a tájra, tanulmányoztam a házakat, a többi luxus szállodát, és a London Eye-t. Kicsi gyermekkorom óta álmom feljutni az óriáskerékre, és menni rajta egy kört. Az igazat megvallva mindig vonzottak a magas, fényes dolgok, és azon utazni, mintha a világ tején lennél, és a sok kis ember lentről felnézve rád. 

Ugyan Zayn, rád ki nézne fel? Bajos még a gondolat is – súgta egy belső hang. Igaza van. Örökre egy elnyomott, buta senki maradok az emberek szemében.

- Baj van, hogy megint szívod azt a szart? – húzta mellém Liam a másik széket, ezzel kiszakítva engem gondolataim tömkelegéből. 

- Baj az mindig van. Amúgy csak elgondolkodtam – válaszoltam az előbb elhangzott kérdésre.

- És éppen most mi a probléma? Louis bántott, vagy valami…?

- Louis kivételesen nem szólt semmi rosszat, csak közölte az igazat – rántottam vállat tipikus ”nem törődöm” stílusban.

- Zayn! Nem szeretném, ha rosszul éreznéd magadat velünk. Tudod, Harryék hamarosan megérkeznek, és valószínűleg Harry rögtön neked fog esni, ezért, vagy azért, de arra kérlek, hogy ne foglalkozz vele.  – mondta Liam, majd az ég felé pillantott, s újra rám egy mély sóhaj kíséretében. - Szerintem, Harry féltékeny rád – közölte nemes egyszerűséggel.

Féltékeny? Harry mi okból lenne rám féltékeny? Bennem nincs semmi, semmi, amire féltékenynek lehetne lenni. Nincs különleges személyiségem, se helyes pofim, jó hangom, ismétlem; semmi sincs bennem.

- Ezt hogy érted? Mármint, hogy féltékeny rám?

- Mindegy, vedd úgy, hogy nem is mondtam semmit – rázta meg a fejét, majd egy apró mosoly kíséretében kezdett egy új témába. -  Mit szólnál hozzá, ha elmennénk oda, míg ideérnek Niallék? – mutatott a magas kerékre.

Szavai hallatára azonnal rá kaptam a tekintetemet. Ő a szemembe nézett, s összehúzott szemöldökkel vizslatta arcomat, vagy talán nem is arcomat, hanem a szememet.

- Mi az? – kérdeztem, ugyanis kezdett kínossá válni tevékenysége.

- Ja, bocsi, csak megfigyeltelek – simított végig az állán, majd a tájba beleolvadó London Eye-ra nézett. – Akkor benne vagy öcsi? Mehetünk?

Heves bólogatással adtam tudatára, hogy felőlem aztán mehetünk. Még jó, hogy benne vagyok! 

***

-Ha továbbra is kilógatod a fejedet az ablakon, jobb esetben a menetszél, rosszabban egy kamion viszi le – szólalt meg ellenséges hangnemben Louis.

- Louis, kérlek, hagyd békén. Had élvezze ki! Nem minden nap ül emeletes, londoni, piros buszon az ember – dorgálta le Liam újra. Ez ma már a negyedik, vagy ötödik alkalom, hogy Louis leszól, Liam pedig ellene szegül. Kedves Tőle!

Még egy utolsó pillantást vetettem a szembe jövő kocsikra, majd behúztam a fejemet a buszba. Igazándiból nem Louisnak fogadtam szót, hanem feltűnt, hogy az emberek meglehetősen furcsán méregetnek. Nem vagyok már tíz éves, de mégiscsak most járok a nagyvárosban először életemben. 

A busz leparkolt egy méretes buszmegállóban, az emberek sorban szállingóztak le róla. A fejemet jobbra kaptam, és megláttam teljes életnagyságban a London Eye-t. Alig hiszem, hogy tényleg itt vagyok.

A buszról leszállva azonnal a londoni óriáskerék felé indultunk.Mihelyt odaértünk Louis elintézte a jegyeket, s már szálltunk is be a kabinokba. 

A viselkedés, melyet tanúsítottam, megegyezhetett egy hat éves kisfiú lelkesedésével, szörnyen be voltam zsongva. Fejvesztve rohantam a „buborék” korlátjához, és belekapaszkodtam. Az arcomon lévő levakarhatatlan vigyor, akkor sem tűnt el, mikor a kerék hirtelen megugrott, majd körbe indult. 

Tátott szájjal meredtem a sok emberre, kik egyre kisebbek lettek, minél magasabbra vitt minket a London Eye, a Big Benre pillantottam, a tipikus angol házakra, és egyszeriben boldog, izgatott, és lelkes lettem. Felbecsülhetetlen érzés, amikor az ember örömét leli valamiben, és soha nem akarja abbahagyni azt – jelen esetben leszállni erről a csodáról.