8 év? Wow..

Sziasztok!

Vajon lesz ember, aki ezt a bejegyzést valaha elolvassa?

Nem vagyok  benne biztos, ezért bátran megosztom a gondolataimat. :)

Hajnali 1 óra, most fejeztem be az ALONE 2.évadját.

Tulajdonképpen megdöbbenve olvasom 8 év eltetével a fiatalabb kiadásom kusza sorait, mert hihetetlen, hogy végül mégsem az írás mellett tettem le a voksom.

Ha jobban belegondolok, az az igazság, hogy lett volna bennem  potenciál. Ha teszek érte, és nem adom fel idő előtt, vagy nem unok bele az írásba, akár még egy szép írói pálya is álhatott volna előttem. De nem így alakult, hiszen nem véletlen vetem most ide ezeket a szavakat.

A történet 2. évadja jónak indult. 

Amikor visszaolvastam ennyi idő elteltével az első sort, azt hittem, hogy rosszul látok, mert nem emlékeztem, hogy így kezdődött ez a sztori. Azt gondoltam: "Basszus... Milyen durva sorok azok az első fejezetben? Jesszus, Lizi, wtf? " Aztán hirtelen átváltott ez a szorongás büszkeségbe, mert annak ellenére, hogy már az első fejezetben van sok-sok kivetni való, mégis voltak emberek akiknek ez tetszett, és szerették a műveimet. 

Maga a 2. felvonás egy teljes káosz, el van sietve, kidolgozatlanak a karakterek, egyedül Zayn személyisége fejlődik (talán), a többi szereplő meglehetősen jellemtelenre sikeredett. Így utólag ezt biztos, hogy másképp csinálnám. 

A sztori közepe unalmas, vontatott, de néhol vannak benne megmosolyogtató részek.

Összességében nem teljesen értem, hogy annak idején mi fogta meg az olvasóimat, de rettentően hálás vagyok ezeknek a fiataloknak, akik annak idején támogattak ebben néhány bíztató szóval. Látszik, hogy léteznek még kedves emberek, nem veszett el bennem teljesen a remény.

Habár az írás szikrája évek óta kihunyt bennem, azért jó ezeket a gyermeteg blogokat viszontlátni, és elkönyvelni, hogy én legalább megpróbáltam. Levetettem saját álomvilágomat egy "fehér lapra", és nem bántam meg. Újra megtenném, és ha az egészet elkezdhetném elölről sosem állnék le. Megkeresném a motivációt, ami annak idején arra sarkallt, hogy írjak. 

Kamaszkorom egyik legkiemelkedőbb szakasza volt a blogspot-os korszakom. Mindig örömmel tekintek vissza ezekre a gondtalan időkre, amikor csak én voltam és a billentyűzet. Határozottan visszamennék egy napra, hogy újra ott legyek, és alkossak.

Akkoriban nem tűntek ennyire szürkének a hétköznapok, mint most felnőttként a megállíthatatlan körforgásban. 

Nehéz elmondani mennyit jelent nekem ez az online álomvilág, amit gyerekként hoztam létre. Mert itt minden én vagyok. Ott vannak benne az érzéseim, a szerelem, a szeretet, a fájdalom, az átélt pillanatok. 

Ez az egész én vagyok kívülről-belülről. Minden téma amit boncolgattam valaha az a saját életem valamely kurta része, amit történetbe foglaltam, és így bármikor lehetőségem nyílik arra, hogy visszaolvassam.

Én vagyok Zayn, minden érzésem az övé, minden gondolatom az övé. Eldugtam magam benne, mert akkoriban még nem ismertem az igazságot, nem ismertem a világot. Egy jól felhúzott álarc, ami mögé kényelmesen elbújhattam a kamasz gondjaimmal.

Csodálatos tükör ez, mert minden egyes sorban megtaláltam életem egy pillanatát, egy szikrát, és visszamentem, átéltem, megkönnyeztem. Eszembe jutott, hogy mennyire hálás vagyok magamnak, hogy nem hagytam elveszni ezeket az emlékeket. Nem fakulhatnak meg, mert nagyon fontos, hogy ne felejtsük el honnan indultunk, kik voltunk egykoron. 

Talán nem sok értelme van ennek a szövegnek, mert kavarognak benne a gondolatok, és igazából nincs is kedvem magyarázkodni. Aki érti, az érti.

Köszönöm mindenkinek, aki valaha támogatott az írásban, mert akkoriban ez többet jelentett az elnyomott kis gyereklelkemnek bárminél.

Köszönöm!

És nem, már nem vagyok egyedül... :)
I know i'm not alone.....