2013. augusztus 14., szerda

Gondolatok, illetve köszönetnyílvánítás

Sziasztok!

Hihetetlen számomra, hogy elérkeztünk ide... Egy újabb blogomat befejeztem, és szörnyű az üresség, amit érzek. Talán ez volt az a blog számomra, mely meghatározta ezt az évemet. Fogalmam sincs miért, de annyira belopta magát a szívembe, hogy az elmondhatatlan. Tegnap egy fél órán keresztül sirattam. Az epilógus második felét szinte zokogva írtam.
De ugorjunk csak a történet legelejére, oda, ahonnan minden elkezdődött.
Maga a sztori akkor pattant ki a fejemből, mikor ültem a konyhában, és vártam, hogy kivehessem a mikróból a vacsorámat. Úgy gondoltam, miért ne tehetném testvérekké kedvenc énekes pacsirtáimat?
Tudni illik nekem eléggé borús viszonyom van a húgaimmal. Nem, nem szadizom őket, ne értsétek félre, meg semmi utálat, csak rengeteget veszekszünk. Nos, innen jött az "utáljuk ki a legkisebbet" ötlet. Testemben a lelked blogom végeztével azonnal belekezdtem ebbe, hiszen annyira ütős, és kreatívnak hittem, hogy el voltam ájulva magamtól. Később rájöttem, hogy Testemben a lelked az igazán egyedi, és nem ez, de mégis pontosan az ALONE az a blog, mely örökre a kedvencem a sajátjaim közül. Miért? Mert egy velem egy korú fiúról szólt, ki egyedül van... Nekem örökre a szívem egyik kis csücskében lesz a saját magam által megformált kicsi Zaynee. Ezek után nekem már soha nem lesz a nagy felnőtt Zayn Malik, nekem örökre a kicsi Zayn marad.
Fú, annyira hatás alatt vagyok, még mindig, hogy szerintem elég értelmetlen lett az előző kis monológ, no de nem baj. Ilyen is kell...
Most ugranék a köszönetre, amivel leginkább NEKTEK olvasóknak tartozom! Annyira köszönök mindent! Végig mellettem álltatok, olvastatok, és nem hagytatok cserben. Ha kérdés volt válaszoltatok, ha valamire kértelek Titeket megcsináltátok. Nem is kívánhatnék nálatok jobb olvasókat <33
A blog befejeztével 122 olvasó gyűlt össze, és több, mint 36.000 oldalmegjelenítés, ami egy fantasztikus dolog. Túlszárnyaltuk Testemben a lelked nézettségét, emberek! 
Szeretnék mutatni egy kis statisztikát.

Képre kattintva meg lehet tekinteni nagyobba is.
Szerintem ez fantasztikus. Teljesen meg vagyok elégedve az oldalmegjelenítések számával, és a közönséggel is.  Csodálatosak vagytok!
Tartozom egy hatalmas köszönömmel Natalie-nak, amiért kihúzott a szarból tegnap, meg átnézte a részeket párszor. Tartozom egy köszönömmel Zitának, hogy mindig türelmesen végighallgatta a hisztijeimet, és szerencsétlenkedéseimet a fejezetekkel kapcsolatban. Meg ugye a csoportomnak is nagyon köszönöm mindent! Ha Ti nem lennétek, fogalmam sincs mi lenne velem!
És most...
Hivatalosan is kijelentem, az   ALONE   története véget ért.
○518 megjegyzés.
○+36000 oldalmegjelenítés.
○122 olvasó.
○25 fejezet + epilógus
Ennyi lettem volna!
Oh, majdnem elfelejtettem.
Új blogom: Perfect.[katt ide] Sokan kértétek.



Ölel titeket,
L.T.P.~

2013. augusztus 13., kedd

Epilógus ~ Az utolsó felvonás!


Sziasztok! Hú, nem hittem volna, hogy ennyire hamar eljön ez a pillanat, s ennek a történetnek is a végére érünk. Ahogy Natalie mondaná: Minden végzet, valami új kezdete. Nos ebben bizakodva hoztam el Nektek az epilógust! Remélem, hogy tetszeni fog, és hagytok így az utolsó felvonásnál egy utolsó megjegyzést, úgy kereken mindenről:) Nem fogok most itt elkezdeni papolni, hiszen senki sem olvasná el, ezért a köszönetnyílvánítást egy másik bejegyzésben fogom megejteni! Sajnálom az esetleges helyesírási hibákat, tartalmi hibákat, vagy szóismétléseket. Alig láttam a könnyeimtől, amikor írtam...
Jó olvasást! - Annyira rossz, hogy most mondom itt utoljára... - 


Epilógus

ZAYN MALIK
/2013.07.13./

- Zayn! – szólított nevemen egy érdes hang, ezzel kiszakítva engem gondolataim rengetegéből. – Már
mindenhol kerestünk! Mit csinálsz itt egyedül? Három perc és kezdünk – dorgált barátságosan Harry.
Felé kaptam fejemet, s belenéztem a zöld íriszekbe, melyek várakozóan szuggerálták arcomat. Jelentőségteljesen felhúzta szemöldökét, s az ajtó felé intett kobakjával, jelezve, iparkodjak.
Feltápászkodtam eddigi kényelmes helyemről, még egy utolsó pillantást vetettem a nyitott ablakon át a tájra, majd egy apró mosollyal az arcomon Harry után indultam.
- Jé, hát megérkezett az elveszett bárányka – tárta szét karjait Niall, majd egy csíntalan kacsintás kíséretében kiugrott a színpadra.
- Sosem javul meg – kacagott fel Liam, s egy mikrofont nyújtott felém. Ugyan ebben a percben kirántott magával az emelvényre, ezer, sőt százezer tini lány legnagyobb örömére.
  Körbenéztem a hatalmas arénában, s valahogy eszembe jutott a nap, amikor először álltam közönség előtt, s vigyorogva nyugtáztam, mennyit változtam azóta.



- Biztos, hogy nem megyek ki oda! – nyögtem elfúló hangon, mire válaszul csak egy haragos fejrázást kaptam Louis felől.
- Nem fogsz a cél előtt megfutamodni! Ne legyél idióta! – rivallt rám ellenségesen Liam. Ezelőtt sosem láttam még ilyennek. Durván vágta a fejemhez a szavakat, mintha csak tudta volna, hogy a lelkemig hatolnak. 
Különösebben nem haragudtam meg rá az előbb elhangzottak miatt, hiszen tudtam, hogy ideges a fellépés miatt. Ha most jól szerepelünk, megváltozhat az egész életünk, fenekestül felfordulhat minden. Ha négy, vagy legalább három „igent” kapunk, akkor irány a tábor, majd ha ott is vesszük az akadályokat, a következő út az élő show-ba vezet.

De hisz, miért ne vennénk? Együtt bármire képesek vagyunk, tekintve az elmúlt napokat. Megszöktünk édesanyánk elől kisebb bűntudat nélkül, hazudtunk neki, sőt még a büntetését is semmibe vettük. Azért van bőr a képünkön.
- Menj már – lökött meg erőszakosan Harry, méghozzá annyira, hogy szinte beestem a zsűri elé. Zavaromban leporoltam a pólómat, majd ránéztem bátyáimra, kik mögöttem sorakoztak, hogy hitelesen be tudjunk mutatkozni.
- Sziasztok! – nézett végig rajtunk egyenként Nicole, s végül rajtam akadt meg a tekintete. – Mi a nevetek, és honnan jöttetek?
- Harry vagyok – szólalt fel, majd maga után szép sorjában elhadarta a nevünket, s még utoljára szellemesen hozzátette: - Művésznéven mi vagyunk a One Direction.
Érdekes igaz? Milyen ironikus név. Öt testvér, kiknek egy a céljuk, s egy irányba szeretnének haladni. Mennyire megható! Bár igaz lenne, bárcsak ne kellékként lennék itt, s eredetileg is engem szerettek volna hozni. Bárcsak valóban kellenék nekik. Bárcsak igazán szeretnének.
- Nos, hallgatunk benneteket – dörzsölte össze tenyereit Simon Cowell, így kénytelen voltam visszatérni a gyermeki ábrándokból a jelenbe, s a feladatra koncentrálni.
Látszott arcán, hogy érdeklődve vizslat minket, várja azt a pluszt, amiről fogalmam sincs, hogy megvan-e bennünk.
Az ismerős dallam először halkan szólalt fel Liam remek hangjával vegyítve. Annyira kiegészítik egymást, Liam és a zene, mint a lego darabkái.
  Arra eszméltem, hogy a testemet átjárják a mesebeli ütemek, s elveszem a muzsikában. A lábam automatikusan kezdett mozogni, míg a saját részem nem következett. Amikor először kiénekeltem a bizonyos első „Tell me why-t” a hangom cseppet megremegett, de erőt véve magamon mindent beleadva kiénekeltem a tökéletes hangot.
Tapsvihar, eszeveszett ujjongás – talán ezekkel a szavakkal lehetett legjobban körülírni a stúdióban kitörő kavalkádot.
Liam mosolyogva lépett mellém, s karolta át a vállamat balról, míg Louis jobbról tette ugyan ezt. Harry, s Niall egymásba kapaszkodva figyelték a tomboló közönséget, s állva tapsoló Simon Cowellt. Simon állva ujjong nekünk! Történelmi pillanatot éltünk meg – vigyorogtam, mint egy őrült.
- Szerintem szavazzunk egyszerre – bökte ki Louis Walsh, mikor a közönség elcsendesedett, és Simon is visszaereszkedett székébe.
- Egy, kettő, három! – számolt be Nicole, majd egyszerre kiabálták be a szót, mely kiszakított minket unalmas kis világunkból: - Igen!

-       -  Mi van veled ma, öcsi? – röhögött a mikrofonba Louis, mire csak kiöltöttem a nyelvemet rá. Természetesen a Directionerek visítani kezdtek egyszerű kis mozdulatomra, mondjuk melyikre nem?
Mai napig nem tudom megszokni viselkedésüket.
Kimegyek az utcára, s már ellepnek a lányok, egy szabad pillanatom sincs. Néha, érzelmes pillanataimban visszakönyörgöm a múltamat, azokat a csöndes perceket, és nyugalmas délutánokat, amikor egyedül ültem a szobámban, és elmélkedtem, vagy éppen Harry szívatásait tűrtem.
Szó szerint, engem kísért a múltam, hiszen az aranyos leányzók mellett ott vannak az utálók is, melyekből bőven kijutott nekem eddigi létem során.
- Zaynee – bokszolt a vállamba Liam. – Jól vagy?
- Azt hiszem, megvagyok – küldtem felé egy „majd később elmondom” pillantást, majd sóhajtva újra a közönségre szenteltem figyelmemet.
Liam bólintva jelezte, felfogta, hogy nem szeretnék beszélni ország, világ előtt a dolgokról.

***

Már csak egy dal volt hátra a koncertből, ami nem volt más, mint a „What makes you beautiful”, a személyes kedvencem. Életünk első, igazi dala, melyben önálló szólót kaptam bármiféle könyörgés nélkül.
A dalt Liam kezdte, majd a refrénnel Harry folytatta, s ezek után következett az én részem. Vidáman, ezer wattos mosollyal énekeltem végig a szólóm, majd visszapattogtam a színpad hátsó részébe.
 - Köszönjük London! – ordította a mikrofonba Harry a szám végeztével. Libasorban egymás mellett sorakoztunk fel, mint kik jól végezték dolgukat.
Belenéztem a reflektorok vakító fényébe, s újra emlékek hada lepte el elmémet. Sosem voltam igazán sírós típus, de most mégis egy apró, kósza könnycsepp szaladt végig arcomon. Gyorsan letöröltem, nehogy valaki észrevegye, hogy teljesen elérzékenyültem. Gáz, vagy sem, de számomra hihetetlen, hogy itt állok a bátyáimmal egy helységben, s az a sok gyönyörű hölgy, csak miattunk van itt.
Évekkel ezelőtt még csak gondolni sem mertem volna erre, hogy egyszer itt fogok állni.
Fellobban egy örömteli emlék szívemben, s magával ragadott a hév. Az érzelmek hullámvasútjára keveredtem, honnan meglehetősen nehéz kiszállni.
Ajkaimba haraptam, majd mikrofonomat a számhoz emeltem. Beszélni szerettem volna, elmondani mindent, ami nyomja a lelkemet, s a múltban történt. Mosolyogva kiléptem a sorunkból, s lecsiccsentem egy hangfal mellé.
- Szeretnék mondani valamit! – jelentettem be, mire fülsüketítő ordítozás, és lelkes ujjongás támadt. Testvéreimre néztem, majd lehajtott fejjel, szinte suttogva kezdtem bele mondandómba.
- Fogalmam sincs, hogy hogy jön ez most ide, de kötelességemnek érzem elmondani. Szóval... Pár évvel ezelőtt, engem mindenki utált – Nagy levegővétel közepette folytattam. – Nehéz időszak volt az életemben.  Én rengeteg időt töltöttem egyedül. Sokat szenvedtem, de az álmaimat sosem adtam fel. Mindig is azt akartam, hogy szeressenek a testvéreim, én is közéjük tartozzak, s senki ne választhasson szét minket. Látva, hogy mennyire bírták egymást, én azonban magányosan üldögéltem sokszor, s csak bámultam őket. Néztem a játszadozó gyerekeket, ahogy boldogan a barátaikkal ugrálnak, és futkorásznak. Barátokból sem jutott ki nekem elég, habár az utóbbi években megsokszorozódtak. - Fájdalmasan húztam oldalra számat. -  Amikor bekerültünk az x-factorba, mintha egy száguldó teherautóba pottyantam volna bele. Hirtelenjében jött a hírnév, és a sok szeretet – Egy féloldalas mosoly bujkált ajkamon. Tudtam, hogy minden szempár engem figyel, s hallgatja szavaim. – Én szeretnék mindent megköszönni Nektek! – mutattam körbe az arénában. Fényképezőgépek kattanása, illetve videó kamera hangok ütötték meg a fülem. Valószínűleg, holnap már az interneten lesz „vallomásom”. – De legfőbbképp Nektek – fordultam a srácok felé, kik eddig csak hátamat láthatták. Harry, Liam, Louis s Niall megütközve bámultak rám, mintha bolond lennék. Akkor eszméltek csak fel, mikor felálltam, s megindultam feléjük. – Sosem kívánhatnék nálatok jobb testvéreket – Liam fej rázva, indult meg felém, s szinte leterített. Teljes testével rám nehezedett, úgy ölelt át, azonban pillanatokon
belül háromszor annyi súlyt kellett tartanom, hisz a többiek is átkaroltak, s egy puszi landolt az arcomon. Csukott szemmel bújtam bele ölelésükbe, mint egy reménytelen óvodás, ki szeretetre vágyik.

Biztos vagyok benne, hogy a testvéri szeret határtalan, s örök, mely bármekkora akadályt képes áthidalni. Utalva itt a mi példánkra. Egy igen egyszerű magyarázat, hogyan lesz utálatból szeretet. S ez soha nem jött volna létre, ha nem fogunk össze egy közös cél érdekében, s meg nem valósítjuk, méghozzá együtt!

2013. augusztus 7., szerda

25. Lépj a gázra, mielőtt megállít!

Sziasztok!
Patricia Freelove vagyok, -Seres Patrícia- Facebookról ismerős lehetek, fertőzlek titeket hülyeségeimmel Lizmó csoportjában, az ő örömére.
Mivel a Drága Írónőnk gólyatáborban, ezért megkért -na jó, én jelentkeztem- hogy kirakjam a friss részt. Biztosíthatlak benneteket, hogy nagyon- nagyon jó rész lett, mint mindig. :)
Ja, még annyit, hogy vegyetek elő egy 100 -as papírzsepit.

UI.: Úgy gondolom, hogy mivel Lizi táborban van, ezért meg kellene lepnünk, és összekéne hoznunk egy szép számú kommentet. Mivel sokan vagyunk, meg merem kockáztatni, az 50 pipát és megjegyzést. Megtudjuk csinálni? Én kérem, nem Lizi. Azért kérem, hogy örömet okozzunk, neki (: Gyerünk Linzerek!

Jó olvasást, mindkettőnktől! :D

Love ya, Lizi és Patricia F.





ZAYN MALIK  
/2010.06.12.,szerda/
***

 Csak bámultam a semmibe meredten, mint valami élőhalott, figyeltem, ahogy a madarak köröznek az égen, s boldogan csicseregve szállnak messzi vidékre. Kezemben egy levelet tartottam, azt tépkedtem unalmamban. Ismét, egy értelmetlenül eltöltött délután a fámon. A szívemhez nőtt ez az élőlény az évek alatt, itt mindig nyugalom van, kiszakadhatok a hétköznapok zajos valójából. Töprenghetek magamban a nagyvilág szokványos történésein, miközben figyelhetem a vidám fecskéket, akik kedvükre repkedhetnek az égszínkék égbolton.
Ismét egy mély, fájdalmas sóhaj szakadt fel a tüdőmből, mint mindig az elmúlt hét alatt, amikor újra, meg újra lejátszottam a fejemben, édesanyánkkal való vitát, illetve a ránk szabott büntetést. 
Holnap után lenne a meghallgatás, ahova már csak epekedhetünk. Jobban mondva, csak epekedhetnek, engem csak magával sodortak, és belevittek volna a jóba. 
Sajnálom a testvéreimet azért… Harry eltorzult arca, Liam megsemmisül tekintete, Niall értetlen fejcsóválása, s végül Louis mérges ábrázata. Lou, s Niall miattunk szívnak, miattunk kell felhagyniuk az álmaikkal, és beletörődni, hogy „igen, ezek az Istentelenek ezt is tönkretették”. Érdekes módon Niall nem volt paprikás, megértette, és elfogadta. Nem volt mérges Harryre, Liamre, se rám – ami elég nagy szó. 
Volt időm elgondolkodni szőke bátyámon, s rájönni, hogy Niall egyáltalán nem olyan, amilyennek ismertem. Egy rendes, kedves, és megértő fiú, aki soha nem lenne képes kimutatni az érzéseit, még akkor sem, ha rettentően össze van törve.
 - Zayn! – szakította félbe elmélkedésemet egy ismerős hang.
Tekintetemet a fa alatt álló Niallre kaptam, ki világos tincsei közé túrva, tenyerével napellenzőt tartva magának méregetette fán csücsülő alakom. Mintha meghallotta volna gondolatmenetemet. Hihetetlen!
- Mi az? – kérdeztem vissza barátságos hangnemben. 
- Harry beszélni szeretne velünk. Azt mondja, életbevágó! Gondoltam szólok! Találkozó húsz másodperc múlva nála!  – mosolyodott el, majd kezével intett egyet, s elkocogott a ház ajtaja felé. De kis szellemes valaki! 
Hümmögve másztam vissza „bunkerembe”, onnan pedig kirontva sürgősen Harry szobájába szaladtam a bejáratot rendesen becsapva magam után.
 - Üldöznek? – húzta fel vastag szemöldökét Liam.
- Ja, nem, csak időn belül akartam maradni – rántottam meg vállamat, majd a fal mentén lecsúszva foglaltam helyet egy szennyes kupacon.
- Miről beszélsz?
- Niall azt mondta, húsz másodpercem van – tártam szét karjaimat, hogy megerősítsem mondandómat.
- Ez hülye – nevetett fel Louis.
- És merre is van ez a bizonyos hülye? – érdeklődött kezeit dörzsölgetve Harold.
- Szerintem anyu befogta.
- Nem, még nem fogtak be – tárult ki barna faszerkezet, s jelent meg Niall kezében egy tálca gyümölccsel. – Anyu szó szerint rám tukmálta, hogy osszam szét, mert ránk fér a fogyókúra – emelte meg a tálcát, majd letette Harry éjjeli szekrényére. Míg Niall a „gyümölcsös tállal” kötötte le a figyelmét, Harry kulcsra zárta ajtaját, hogy még véletlenül se törjön ránk édesanyánk, ki szerintem már kezd beleőrülni a munkájába. Mi ez a fogyózás nála? Értem én, hogy magának jó alakot akar, de szerintem mi tökéletes testsúlyban vagyunk.
- Anyu szerintem lassan belebetegszik ebbe. Kivett egy kis szabadságot, erre egész nap takarít, ahelyett, hogy pihenne. Aggódom érte – rágcsálta ajkait Liam. Tipikus. Lassan már az anyja felett is apáskodni szeretne, bár ez egy remek tulajdonság. Egyszer remek apa lesz belőle az száz.
- Most megfogsz erőszakolni minket, vagy minek zártad be? – tágultak ki Louis pupillái Harry mozdulatára.
- Ő, nem valószínű – felelt göndör bátyám, majd az ágyán tökörülésben helyezte magát kényelembe. – Fú, nem tervezem sokáig húzni, ezért azonnal a tárgyra térek.
- Hajrá – vágott a szavába Niall.
- Ha engednéd, hogy végigmondjam! 
- Bocs! Bocs, hogy élek. – Erre Harry csak megforgatta zöld szemeit, majd újra ömleni kezdtek belőle a szavak:
- Először is szeretnék bocsánatot kérni. Elbasztam, tudom. 
- Vigyázz a szádra, öcsi! – vágott Harry fürtös fejéhez Liam egy alsónadrágot, mire Harry orrlyukai kitágultak, talán egy vérszomjad bikához tudtam volna hasonlítani ezzel a kinézetével.
 - Had mondja már! – csapott a firkás íróasztalra Louis, majd a görgős széken közelebb gurult az ágyhoz.
- Szóval ott tartottam, hogy elnézést akartam kérni Zayn. Ne haragudj, hogy így beárultalak, de nem tehettem mást.
- Hagyjuk. Nem haragszom... – Egy pillantás erejéig ránéztem, majd vissza a földre. - annyira.
- Oké, akkor ezt megbeszéltük. Majd kiengesztellek. 
- Alig várom.
- Kuss, most én dumálok! – Durván vágta hozzám a szavait.
-  Jézus, az ablakon nem akarsz kidobni?
- Kiesel Te magadtól is – kacagott fel szarkasztikus kérdésemen, majd folytatta. – Szerintem ezt a büntetést nem is a rosszaságaink miatt kaptuk. Egyszerűen csak nem bírják elviselni, hogy önállósulni akarunk.
- Ezt honnan veszed? – Niall ismét belekotyogott.
- Ezt gondolom, Niall. Lehet nem igaz, ez az én személyes véleményem – bólogatott nagyban, majd beletúrt a hajába. Családi szokás ismét előbújt belőle.
- Oké, na, tovább – sürgette Niall.
- Elhatároztam, hogy nem fogjuk eldobni ezt a lehetőséget. Egyszer elkezdtük, akkor be is fejezzük! Nem azért gyakoroltuk ki a belünket is, hogy feladjuk. Csak a gyengék adják fel. Ha törik, ha szakad, mi eljutunk abba a műsorba, és szerepelni fogunk. Gondoskodom róla – Hangja a mondat végére suttogásba fulladt. – Én nagyon szeretném ezt, és ismerlek már annyira Titeket, hogy tudjam, nektek is egy törés volt, amikor anyu megtiltotta.
- Persze, hogy szeretnénk – csillantak fel Liam barna íriszei, s boldogan pásztázta körbe a helységet.
- Ideje megvalósítani az elképzeléseinket. Nem fognak az utunkba állni némi kis büntetéssel! - szónokolt Harry.
- És ezt, hogy gondoltad, Hazz? – lelkesedett Lou.
- Elszökünk, még ma – jelentette ki nemes egyszerűséggel. – Anyuci a reggel folyamán azt mondta, ma átmegy a szomszédba a barátnőjéhez, és együtt fognak valami recepten ügyködni. Akkor jön el a mi időnk! Anyu elmegy, mi pedig kipakolunk a kocsiba, és már úton is vagyunk London felé.
- És mégis miből? – tettem fel a következő kérdést.
- Nekem van megtakarított pénzem – villantott egy ezer wattos mosolyt Niall.
- Nekem meg bankszámlám, ahogy neki is – bökött Louis komoran Liam felé, ki csak egy aranyos mosoly kíséretében bólintott.
- Oké, de egy jó ideje nem is gyakoroltunk. Nem is tudom a dalt – haraptam el a mondatom végét.
- Akkor irány magolni! Senki sem akadályoz meg benne.
- Tuti nem.
- De Zayn, mész! – körzött az ujjával a levegőben Louis.
- Na álljon meg a menet! Elvileg én teszek itt szívességet nektek!
- Azt hittem, ezen már rég túl vagyunk – fordult felém Liam kobakját kicsit oldalra döntve.
- Ezt meg hogy érted?
- Azt hittük, Te is szeretnéd. 
- Nem arról van szó, hogy nem, de még hozzá kell szoknom a kialakult helyzethez, oké? – néztem bele egyenként a különböző színű szempárokba.
- Jó – jött az egységes válasz.
- Szerintem amúgy tudod Te a szöveget, csak kéreted magad – csapta össze a tenyereit Liam.
- Elég ebből! Zayn rengeteg időd lesz az út alatt gyakorolni a szöveget. Kiírtam cédére a dalt, minden oké lesz. Majd felváltva vezetnek a srácok, és odafelé végig énekelünk.
- Amúgy ütős ötlet – szökkent Harry mellé Niall, s lepacsiztak. Megmosolyogtatott a tény, hogy Harold végre valami értelmessel rukkolt elő. Már értem min filózott annyira elmélyülten mindig ebéd közben.
- Mostantól kódokban beszélünk, hogy még csak a lebukás veszélye se fenyegessen. Amikor azt kiáltom „rohamra” akkor mindenki rohan a kocsihoz a bőröndjével. Ha azt üvöltöm „narancs” akkor anyu a közelben van, és azonnal el kell dugni a bőröndöt. Egyenként fogunk bevonulni az elkövetkezendő egy órában mindenkihez, és segítünk neki pakolni. Én leszek aki mindig őrködik. És most, gyerünk – ugrott fel Harry, s rántotta elő bőröndjét. – Liam megtennéd, hogy figyelsz?
- Aha – surrant ki bátyám az ajtón, résnyire nyitva hagyva azt. Harry szélsebesen rángatta ki a ruháit a szekrényből, s dobálta bele a bőröndbe őket.  
Nevetve figyeltem műveletét, ugyanis vicces látványt nyújtott egy szaladgáló Harold az ágy és a szekrény között. 
Azonban a jelenet már nem volt annyira poénos, mikor én rohangáltam, és kapkodtam a saját kuckómban, s ők röhögtek én rajtam.
 - Narancs! – ordított Harry. – Narancs, amit úgy szeretek! Ugye Te is anyuci?
Liammel összenéztünk, s egyszerre pattantunk, hogy bedobjuk a bőröndömet az ágy alá.
- Mi folyik ott bent?
- A csap – improvizált Harry, mire Louisból egy eszeveszett, sírós hahotázás tört elő.
- Louis? Mit műveltek?
Egy hirtelen ötlettől vezérelve siettem a szekrényemhez, és húztam elő egy rajzlapot, és egy ceruzát, majd alátétnek, hogy legyen min rajzolni egy vastag könyvet. Bal kezembe fogtam a cuccokat, míg a jobbal Liamet az ágyamra löktem.
- Ülj modellt! – suttogtam neki hadarva. Hátráltam pár lépést, majd rajzolni kezdtem. Gyorsan megrajzoltam a fejformát, majd a szemeket, hogy hihető magyarázattal rukkoljunk elő.
- Bemegyek! – Ekkor tört be anyu, majd tekintetével körbejárta a szobám.
- Rajzolunk – feleltem csöndesen. – Most épp Liam a modellem.
- Ó, legalább valami értelmeset is műveltek – csapta össze tenyereit. – Nos fiúkáim, én most távozom, estefelé jövök. Jók legyetek – lehelt Niall arcára egy puszit, és összeborzolta a hajamat.
- Szia, anyuci! – simította meg a vállát Harry, s mosolyogva figyelte, hogy miként hagyja el az emeletet, majd a házat. - Zayn, bepakoltál?
- Te nem is rajzolsz rosszul! – tépte ki kezeim közül a „gyorsrajzot” Niall.
- Kit érdekel most, hogy rajzol? Hm, tényleg nem lett rossz – villant meg Harry szeme, majd szélsebesen kirontott a szobából.

***

- Mindenki betette a csomagját? – tette fel Harry ugyan azt a kérdést, már vagy hatodjára.
- Be! – Kórusban feleltünk az ismételten elhangzott kérdésre.
- Akkor indulás! – csettintett egyet, majd egy göndröcskés vigyor kíséretében beült az anyósülésre. Liam vezetett, míg én, Louis, és Niall hátul ültünk. 
A motor felzúgott, de abban a pillanatban, amikor Liam a sebváltóra tette a kezét, egy arrogáns ordítás hangzott fel.
 - Gyerekek! Hova mentek? – futott a gépjármű felé anyu, kicsit sem barátságos ábrázattal.
- Lépj a gázra, mielőtt megállít! – Liam nem habozott, erősen rányomott a pedálra, az autónk pedig kerék csikorgatva maga mögött hagyta az otthonunkat.
 

2013. augusztus 1., csütörtök

24. Ez nem igazság!

Sziasztok! Fú, nos megérkeztem pár nap kihagyás után az új résszel. A helyzet a következő: jövőhéten (aug.5-től 11-ig) táborban leszek, így a héten SZERDÁN lesz csak egy darab friss rész, ami Dóri fog kitenni, ugyanis megkértem rá, hogy legyen ennyire kedves, és tegye közzé az általam előre megírt fejezetet.
Öh, bocsi, a sok képért a fejezetben, de annyira beleillettek - szerintem -, hogy nem hagyhattam ki őket.:) Köszönöm az aranyos megjegyzéseket, és a 106 feliratkozót, ez rengeteg! :o

ZAYN MALIK

Sajnos, már túlzottan is biztos vagyok benne, hogy Harry egy megtestesült idióta. Bevédem mindet anyu előtt, erre mit csinál? Elárulja az ablakos témát. Ha fizikai fájdalmat okozna az idióta magaviselet, már eltemettük volna, állítom.
Lassan eljön az az idő, hogy nekiesem, és ha nem szednek le róla, kiszedem a fogsorát. 
Agyamat eltompította a Harold iránt érzett harag, kezeimet ökölbe szorítottam, s mély levegővételekkel próbáltam úrrá lenni, lassan remegő testemen.
Harryvel találkozott a tekintetünk, szúrós szemekkel meredtem a göndörre, mire Ő egy sajnálkozó pillantást vetett rám, majd anyu felé fordult, hogy megválaszolja kérdését.
- Nem én löktem ki, magától billent le – idézte anyu felé szavait Harry, majd fejét leszegte. 
- És mégis mit művelt Zayn a nyitott ablaknál?– érdeklődött anyu, majd kezeit a vállamra helyezve mögém lépett.  - Harold nekem ne merj hazudni! 
Megpróbáltam ellazítani a feszültségtől szinte megkövült vállaimat, de nem sikerült. Csak álltam, mint egy kőszobor egy tér közepén.
- Cigizett – felelt egy szóban. Harry egy bocsánatkérő pillantást vetett felém, mint ki megbánta előbb elhangzott szavait.  Elárult. 
Most vesztette el azt a csöppnyi bizalmat is, melyet felé éreztem.  Idegesen markoltam meg hosszú pólómnak az alját, s gyűrögetni kezdtem, hátha sikerül levezetnek vele a feszültséget. Legszívesebben a falba verném a fejemet, esetleg törnék, zúznák.
- Igaz ez kisfiam? – rántott egyet vállamon anyu, mire megpördültem tengelyem körül, s egyenesen a villogó tengerkék szempárral találtam szembe magamat. Nagyon nyelve bólintottam egyet, jelezve, Harry igazat mond.
- Csalódtam benned – jelentette ki egyszerűen. Arca elkomorult, eddig izgalomtól csillogó szeme, a bánattól izzott tovább.  – Ahogy benned is – emelte meg édesanyánk a kezét, s mutatott az asztal felé. Megfordultam, hogy lássam, ki a következő áldozat, de lesújtva tapasztaltam, hogy nem az, akire számítottam.
Liam kikerekedett szemekkel hőkölt hátra, tenyerét védekezésül maga mellé emelte, arca döbbenetet tükrözött.
- Nem az Ő hibája – mondtam azonnal kétségbeesetten. Liam az egyetlen, akinek nem akarom, hogy baja essen, az én elkúrt életem miatt. Nem szenvedhet Ő helyettem, én voltam a hunyó, én viszem el a balhét, ahogy mindig életem során.
- De igen, az övé is. Megkértem, hogy vegye el tőled a cigarettát, de mint hallhattam nem tette meg. Miféle dohányt adtál Te oda nekem? -  Anyu kikerülve engem Liamhez lépdelt, majd az asztalra tenyerelve beszélt tovább hozzá. – Liam, benned is feltétel nélkül megbíztam. Azt hittem, vagy már annyira érett, hogy felfogd, az öcséd nem teheti tönkre az életét ilyen fiatalon. Erre Te mellé állsz? Van pofád még falazni is neki? Ha megtudom, hogy Te vetted neki, bármikor is a káros szert, esküszöm, kidoblak a házból.
- Ezt nem csinálhatod! – rohantam fejvesztve anyuhoz, s karját elkapva rántottam meg. – Liam semmiről sem tehet – kiabáltam a képébe, mint egy arrogáns barom.
- De igenis tehet! – folytatta már ordibálva. – Gyerek vagy, Zayn! Egy gyereknek nem szabad cigarettáznia, káros a szervezetedre! El tudom képzelni, mit csinált még veled ez a bolond – rázta meg a fejét végül, s Liamre sandított, ki lehajtott fejjel, búsan üldögélt a széken.
- Egyszer! – szólalt meg Liam suttogva – Egyszer vettem neki.
- Csak gratulálni tudok srácok! – Anyu kobakját nemlegesen rázva hagyta el a konyhát, de még visszaszólt egy utolsó szó erejéig. – Apátokkal megbeszélem a büntetéseteket, addig is, merem ajánlani, hogy ne kerüljetek a közelembe. Soha nem csalódtam még ekkorát senkiben, mint most bennetek.
Louis, és Niall csak kapkodták a fejüket az események alatt. Konkrétan az állukat kaparták fel a padlóról, mikor anyánk elviharzott. 
- Kurvára imádok ebben az elbaszott családban élni – morogtam az orrom alatt, karjaimat összefontam a mellkasomon, s bátyáimra kukkantottam fél szemmel. Liam a barna faasztal sarkát szorongatta, míg Harry elgondolkodva meredt a semmibe. Louis, s Niall meg csak álltak, mint a lovak a az istállóban. 
- Ahogy mondod, csak a kurva szót kihagytam volna a mondatból – beszélt Liam halk hangon. Elkeseredett arcán a megbánás jelei tükröződtek, szerintem félt, hogy anyu valóban kiteszi a szűrét.
- Úgy sem raknak ki – pacskolta meg Harry Liam vállát együtt érzően, mintha a gondolataimban olvasott volna. 
- Szerintem ezek után kussolj el – köptem a szavakat, mintha szitkozódnék, talán túlságosan is felbátorodva, a még bennem lévő adrenalintól.
- Neked meg mi bajod?
- Hogy mi bajom? Egy kétszínű áruló vagy. Még volt pofád a testvériségről papolni nekem. Köszönjük Harry – oktattam ki, mintha Ő lenne a kisebb, s különleges hatalmam lenne felette. Sértődötten elviharoztam a szobámba, azonban ott, ismét anyámmal találkoztam, ki éppen a szobát forgatta fel. 
Szemeim hatalmasra kerekedtek a látványtól, ugyanis hogy jön Ő ahhoz, hogy nálam kutakodjon?
- Ha elmondod, mit keresel, odaadom – szólaltam fel fojtott hangon, s vonakodva léptem az éjjeliszekrényemhez. Anyu ijedten kapta a kobakját felém, majd kiegyenesedve, kezeit csípőjére szorította, s úgy bámult le rám.
- Kérem a dohányt.
Zavartan húztam ki az éjjeliszekrényemet, s emeltem ki belőle az öngyújtót, meg a maradék cigimet, ezután anya kezébe nyomtam, had legyen boldog. 
- Szégyelld magad, kisfiam! – pirított rám ismét, majd kirontott az ajtón, mint valami dühös oroszlán.
Szem forgatva nyúltam a zsebemhez, és húztam ki belőle az utolsó szál cigarettámat, hogy utoljára elszívhassam a káros szenvedélyt okozó szert.  Mosolyogva lépkedtem az ablak felé, melyet kitártam, s a megszokott párkányomon helyezkedtem el, mint azon az estén Harolddal. Egyik lábamat hanyagul lelógattam a semmibe, míg másikat a biztos parkettán hagytam.
Kínomban felnyögtem, amikor rájöttem, hogy az öngyújtómat elkoboztál. Agresszív pillanatom hatására a cigit kettétörtem, s lehajítottam az udvarra.  
Magamba fordulva másztam át a barna színben pompázó ágra, onnan pedig a fa törzséhez, s ott telepedtem le, mint valami számkivetett, kinek már csak egy hatalmas koronájú fa maradt.
Míg jobb kezemmel megkapaszkodtam egy ágban, hogy még csak véletlenül se veszítsem el az egyensúlyomat, s zuhanjak le, addig hátamat a törzsnek vetettem, s szemeimet lehunytam. 
Élveztem a madarak dallamos csicsergését, s az engem körülölelő nyugalmat. Senki nem kiabált velem, senki nem zaklatott.  Egyszerűen csak jó volt lepihenni, s relaxálni. El akartam feledkezni a délután történéseiről, ebben a percben mindenre gondolni szerettem volna, csak anya szomorú tekintetére nem. Egy csalódott, és kétségbeesett szülő, aki nemrég jött rá, hogy eddig mennyire elhanyagolta fiait.

***

Amikor az óra fél kilencet ütött, szüleink lehívtak minket a nappaliba, azzal a megnevezéssel, miszerint fontos közölnivalójuk van. Sejtettem, hogy rossz fog következni, mondhatni megéreztem. Mihelyt beléptem a nappaliba minden szem rám szegeződött, majd vissza apuékra. Anyuval a kanapén ültek szorosan egymás mellett. A hangulat elég nyomott volt, az egész helységet szokatlan csöndesség lepte el.
- Üljetek le, vagy akármi – mutogatott idétlenül anyu. Olyan volt, mint egy zavarban lévő tini lány.
Louis váll rántva rogyott le a földre törökülésbe, majd nézett fel Niallre, ki követte bátyja példáját, végül mind a földön foglaltunk helyet libasorban.
- Említettem a délután folyamán, hogy megbeszélem apátokkal a büntetéseteket – emelte ránk anyu íriszének türkizét, majd mély sóhaj kíséretében folytatta. – Először is kezdeném azzal, hogy bocsánatot kérjek tőled, Liam. Nem tennélek ki soha, édesem, bánt, hogy… ennyire durván neked estem, habár megvolt az okom rá, hiszen Te is hibás vagy!
- Felejtsük el – legyintett Liam.
- Köszönöm, nos, srácok, sokat tanakodtam, mit kapjatok, végül arra jutottam, hogy nem szobafogságot, nem is internet, vagy zsebpénz megvonást kaptok, hanem egy olyan dolgot fogunk megvonni tőletek, mely talán a legtöbbet számít most. Tudjuk, hogy rengeteg munkátok volt benne, mi el is hisszük, ezért is sajnáljuk, de tanulnotok kell a hibáitokból. Ideje rájönnötök, hogy az élet nem piskóta.
- Pf. – horkantam fel ellenszenvesen. Ha belegondolná magát a helyzetembe leeshetett volna már neki, hogy ezer, sőt ezeregy éve tudom, hogy az élet „nem piskóta”.
Kicsit utánanézne a dolgoknak még jobban, akkor végképp megértené a helyzetem, jobban mondva helyzetünk. Liam csak jót akart nekem! Harry meg… Harryt annak ellenére, hogy a bátyám nem is ismerem igazán. Eddig csak a rossz oldalát mutatta, s pár napja megnyílt előttem, őszintén beszélgettük, ezt leszámítva, mintha idegenek lennénk.
- Neked meg mi bajod?
- Akkor most igazat fogok mondani, jó? Nem leszek kíméletes, de muszáj tudnotok. Eddigi életemet úgy éltem le, hogy naponta egy vödör víz borult a fejemre, amikor beléptem a szobámban, fogkrémet találtam a cipőmben, kigúnyoltak az iskolában, megmozdultam, és már én lettem a rossz. Kiközösítettek, és csak fájdalmat okoztak. Ti ennyire sosem érezhettétek egyedül magatokat, mint én, az utóbbi években. Nincsenek barátaim, a testvéreim gyűlölnek, és Titeket ez egy csöppet sem izgatott. Nektek csak a munkátok számított, mi egyáltalán nem, és akkor most jöttök a tipikus „jószülőakaroklenni” rengeteg év után. Annyira nem áll jól, sőt, szánalmas.
- Miattatok dolgozzuk ki a belünket! Vigyázz a szádra Zayn, mert esküszöm, olyan pofont kapsz, hogy Kanadáig repülsz – ordított velem apu, megfeledkezve önmagáról.
- Eggyel több seb, mit számít? – rántottam vállat, majd fejemet elfordítottam.
- Ne mondd nekem, hogy annyira rossz volt neked! – rivallt rám anyu is. – Hol utálnak téged a testvéreid, honnan veszed ezt a hülyeséget?
- Szörnyű, mennyire nem ismeritek a saját gyerekeitek – köszörülte meg a torkát Liam, majd száját elhúzva kezdte méregetni a földet.
- Nem vagyok hajlandó ezt hallgatni! A büntetés nem más, minthogy nem mehettek az x-factorba! Sajnálom srácok! – Anyu kijelentésére hőbörgés támadt, mindenki ellenkezett, s kiabált. Harry annyira kiborult, hogy fejét fogva rontott fel az emeletre. Niall is hasonlóan cselekedett, szitkozódva távozott. Én csak ültem a szőnyegen, s ráztam a buksimat. Nem jutottak el az agyamig anyu előbb kiejtett szavai. Ez nem igazság!