2014. március 27., csütörtök

II. 13. Már jó kezekben van!

Sziasztok, ááááááá! Elindult a gépem, fogalmam sincs hogyan, lehet mágikus energiákkal bírok, de beindult, fú. Szóval igen, a gép volt a probléma forrása, ugyanis a kis rakoncátlan pofátlanul nem akart bekapcsolni, így a részt sem tudtam hozni sajnos. De mivel szerencsére, most elindult, ezért gyorsan feldobom a megírt részt! :) Remélem, hogy tetszeni fog, várom a véleményeiteket! :) <33333

Tizenhárom perc elteltével sikerül összegyűlnünk a nappaliban, mondhatni elfogadható módon, ami nálunk elég meglepő.
Egyik fotelben ülök, míg Liam, Niall és Louis a jobb oldalamon a kanapén, Harold pedig velem szemben a másik fotelben, így pont egy szabályos kört alkotunk. Remekül helyezkedtünk el, a két fél, kik közt ellentét feszül egymással szemben, pont, mint a cowboyok a csatatéren – oké, tegyük hozzá, ők állnak, és pisztolyt szegeznek a másikra - középen, pedig a tanúk.
Liam megköszörüli a torkát, majd megszólal:
- Kinek köszönhetjük ezt a fantörpikus ötletet? – érdeklődik apró mosollyal az ajkán. Igen, engem is boldogsággal tölt el, hogy talán végre rendeződnek a dolgok köreinkben, és visszaállnak a már évek során megszokott rendbe.
- Harry ötlete volt – bökök bátyám felé, majd folytatom. – Tehát, arról lenne szó, hogy rendezzük a nézeteltéréseket, és szabályokat hozzunk létre, illetve megszabjuk a határokat. 
- De ez hülyeség! – csattan fel Louis. – Testvérek vagyunk, teljesen felesleges ez az egész felhajtás! Mindössze annyit kéne tisztázni, hogy mostantól Harry megpróbál bírni a vérével, azaz felhagy a felesleges féltékenykedéssel és vádaskodással. Liam nem kezdeményez verekedést, és Te Zayn, javítasz a magatartásodon, és megpróbálsz nem depresszióba esni, csak úgy, mert éppen kedved tartja.
- Nem is szoktam depresszióba esni! – tiltakozom hevesen. Mit képzel ez magáról, hogy ilyenekkel vádol? Tény, és való, hogy vannak rosszabb, nyűgösebb napjaim, van, hogy borzalmasabban hisztizem, mint egy újszülött, de akkor is! Sosem voltam még depressziós, túl erős ez a kifejezés! 
- Ó, na kussolj, öcsi – int le Louis. – Ne kezd a hisztit.
- Mi van tesó, menstruálsz? – löki meg Niall Louist, mire mind felnevetünk. Olyan bolond ez a gyerek. 
- Tudod Niall, én nem szoktam, de majd szerzek neked tampont, csak szólj, hogy mikor jön meg – pacskolta meg szőke bátyám vállát Louis, s visszafordult felénk. – Tehát… - kezdett volna bele újabb mondandójába, de szavát félbeszakította a zsebemben megcsörrenő telefon. Elnézést kérem, majd kisasszézok a nappaliból, át a konyhába, és kiemelem nadrágomból a mobilt. Felhúzott szemöldökkel húzom végig hüvelykujjam az érintőképernyőn, és emelem fülemhez a készüléket, ugyanis a szám ismeretlen számomra.
- Halló? – szólok bele.
- Csá – szól bele egy ismerős hang, majd köhint egyet, s folytatja. – Zayn, ugye?
- Igen – felelek. – Kihez van szerencsém?
- Jeremy vagyok, Tara bátyja, és azért hívlak, mert történt egy kis baleset, és kéne egy kis segítség – hangja kétségbeesett, hadarva beszél végig.
- Először is nyugodj meg, utána szép lassan mondd el, hogy kivel történt baleset, és milyen – próbálom nyugtatni a rémült srácot nem sok sikerrel, ugyanis lélegzete felgyorsul és ismét hadarni kezd
- Ellie, lépcsőn.. úgy értem, hogy leesett, és így a térdéből kiáll egy csont – motyogta suttogva.
- Jézusom! Hát hívjatok mentőket! – utasítom azonnal.
- Már nem áll ki, te barom! – hallom a háttérből a kiabáló Tara hangját. – Amúgy meg kivel beszélsz? 
- Izé, megtennéd, hogy idejössz, és hozol egy autót? Anya nincs otthon, elhúzódott a munka, csak gyere, kérlek.
- Repülök – sóhajtok fel, majd leteszem a telefont, és már rohanok is a nappaliba. – Srácok, le kell lépnem, helyzet van!
- Milyen helyzet? Zayn, mit jelentsen ez? – kérdezi Harry kezét színpadiasan széttárva.
- És miért kell hívni a mentőket? – vág közbe Niall.
- Esküszöm, később elmagyarázom, de most rohanok! – Mutogatok értelmetlenül, majd se szó, se beszéd elhagyom a helységet, és futok az előszobába, hogy felkapjam a dzsekim, utána a kocsi kulcsot, aztán pedig igyekezzek az autóhoz. Odaérve bepattanok, megragadom az ülés háttámláját, tekintetem az útra szegezem, és kitolatok. Azonnal a gázba taposok, s már száguldok is Tara-ék felé. A nagy száguldásban alig veszem észre, hogy elhajtok a ház mellet. Cifrán káromkodom, miközben a kuplungra lépek, és ismét tolatni kényszerülök. Beállok a Wilson ház felhajtójára, majd kipattanok a kocsiból, és az ajtóhoz sietek, ahol becsöngetek. Tara nyit ajtót, és azonnal megragadja kezemet, hogy beráncigáljon a házba. Lenézek apró ujjaira, amivel szorongatja tenyerem, és valamilyen érthetetlen okból kifolyólag elmosolyodom.
- Nem tud lábra állni, én pedig nem bírom el – panaszkodik gondterhelt hangon Tara, miközben a kanapén kuporgó, térdét szorongató Ellie-re pillant. 
- Akkor irány a kórház – kacsintok a kiscsajra, majd nemes egyszerűséggel mellé lépek, utasítom, hogy karolja át a nyakamat, ezután pedig tenyeremet becsúsztatom combja alá, s óvatosan megemelem. – Nagyon fáj? – kérdezem tőle kifelé menet.
- Eléggé – húzza el a száját, mire én csak legörbítem az ajkam, szomorúan pislogok rá. Gyengéden beültetem a személygépjármű hátsó ülésére, közlöm vele, hogy kösse be magát, majd beülök a volán mögé. Tara kiront a házból, közben másik két testvérével veszekszik, arról, hogy ők bizony nem tarthatnak velünk erre az izgalmas „kirándulásra”. Alexis megsértődik, így hát melle alatt összefont karral, felhúzott orral vonul be a házba. Jeremy szint úgy, csak Ő egy kicsi férfiasabban teszi mindezt.
- Menjünk – vágódik be mellém a legidősebbik Wilson, és rám emeli hatalmas barna szemeit. Önkéntelenül is, de nagyot kell nyelnem átható tekintete láttára. Összeszorítom a szemem, majd felkapom a kobakom, s keményen a gázba taposok. 

***

Hogy lehetnek egy nőnek ennyire őszinte pillantása? Rám néz, és már tudom, hogy a rengeteg aggodalom a húga miatt van benne. Látszik rajta, hogy feldúlt és ideges. Egy órája várakozunk, és semmi. Ellie-t bevitték röntgenre, de ki már nem engedték. Szegény Tara teljesen ki van bukva, hogy miért pont az Ő kishúgával történik ilyen. Mondjuk jogos, senkinek sem kívánnám ezt. Rosszabb lehet, mint egy szülés, már nem mintha szültem volna már, csak gondolom, hogy így lehet.
- Ülj le! Feleslegesen idegeskedsz – kulcsolom tenyeremet Tara karjára, és húzom oda magam mellé a narancssárga kórházi székekre. – Ellie már jó kezekben van. Ennél nagyobb baja itt már nem történhet. Hidd el, hogy minden oké lesz. Mindjárt megyünk haza…
- Meg sem köszöntem még – vág szavamba Tara, miközben arcomat szuggerálja. – Nagyon rendes volt tőled, hogy azonnal jöttél segíteni. Ismét az adósod vagyok – fújja ki a levegőt szaggatottan. Mosolygok, aztán megrázom a buksim. Nem tartozik nekem semmivel ez a lány. Erre valók a barátok, nem?
- Bárki megtette volna! Nem vagy az adósom, ne is gondolj ilyesmire – mondom magabiztosan. 
- Dehogy tette volna meg bárki! – tördeli kézfejét. De irritáló ez a szokás, csak tönkreteszi az ízületeit, és öreg korára reumás lesz. Spontán rásimítom tenyerem az övére, mire Ő rám kapja tekintetét, majd vissza kezeinkre.
- Ne csináld ezt. Rossz hallgatni – figyelmeztetem kedvesen. Őszintén próbálok normálisnak mutatkozni. Fogalmam sincs, hogy sikerül, de mivel Tara elmosolyodik, úgy veszem, hogy sikerrel járok a „jó fiú lét” felé.
- Kifizetem a benzin pénzt, amiért idefurikáztál minket, na meg a visszafele utat is!
- Minek nézel Te engem? Szegény embernek? – háborodom fel mélységesen, s flegmán megemelem a szemöldökömet. Ez szinte sértés!
- Hát annak semmiképpen sem, Malik! Csak utálok tartozni!
- Már elmondtam, hogy nem tartozol semmivel, és erről nem szeretnék vitát nyitni. Megengedhetem magamnak, hogy önkéntes mentőst játsszak, rendben? Ha úgy tartja kedvem, akkor nyitok egy saját kórházat, érted, kislány?
- Átmentél gazdag seggfejbe – forgatja gyönyörű szemeit, majd ismét az ajtóra szegezi pillantását. Úgy sajnálom Őt, nem tudom mit tennék, ha egyik bátyám, vagy éppen a húgom törné ki a lábát. Ú, undorító lény vagyok, de valahogy a nagytesóimért nem aggódnék annyira, mint a kis Sammy-ért. 
Felsóhajtok, hátradőlök a széken, lehunyom a szememet és várok. Kerek huszonhét perc múlva a fehér ajtó kinyílik, a teremből meg kitipeg Ellie egy méretes  gipsszel a lábán.
- Önök Ellie Wilson hozzátartozói? – lép az orvos hozzánk. Tara rögtön ugrik, megragadja Ellie kezét, és megtámasztja húgát. 
- Mi vagyunk! – válaszolok Tara helyett, ki testvérével folytat megbeszélést. Hát persze, majd én beszélgetek Ellie-ről az orvossal…
- Remek! Dr. Miller vagyok! – nyújt jobbot. Elfogadom, megrázom.
- Zayn Malik – mutatkozom be. Az orvos egy pillanatra összehúzza szemöldökét, kérdően tekint rám, majd vállat ránt, és belekezd a szakszövegébe. – Szóval Ellie-nek, ahogy kiugrott a térdéből a csont, megrepedt, így begipszeltük neki. Jövő héten kéne visszajönni kontrollra, és ha úgy adódik, a gipszet is kicseréljük az ifjú hölgynek!
- Nagyon szépen köszönjük Dr. Úr! – biccentek az orvosnak, majd megragadom Elliet másik oldalról. – Szerintem mehetünk – vigyorgok a lányokra.

10 megjegyzés:

  1. ez olyan wááw-csiki-báwwáww volt :3

    VálaszTörlés
  2. jujjjjj ez annyira ahwwwww*-----*

    VálaszTörlés
  3. Nagyon jóóó*.* Imádom a cuki Zaynt*.* Nagyon édes történet, kíváncsian várom a folytatást :))
    xx

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon koszonom, orulok, hogy birod Zaynt es , hogy tetszik a sztori!:)

      Törlés
  4. Jujj*.* ez nagyon jó lett:D a csaj helyében simán elájultam volna:3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Koszi♥ haha amugy lehet en is kifekudtem volna:Dd xx

      Törlés
  5. Nagyon szupi rész lett! :) Folytatást! :)

    VálaszTörlés
  6. Imádom! Nagyon szupi rész lett! Már nagyon várom a folytatást! ;)

    VálaszTörlés