21.Őszinte vallomás Harry módra, avagy ez a mi formánk

Sziasztok! Szerencsésen megérkeztem a nyaralásból, így hoztam is a friss fejezetet. Rengeteg megjegyzés jött össze eme 4 röpke nap alatt, aminek nagyon örültem! Köszönöm szépen, ahogy az olvasókat is! :) Holnap jön a Best Song Ever! Húú, ti is várjátok? :) Na mindegy, most viszont jó olvasást, és komiktól nem kímélni! :)

ZAYN MALIK

  Azonnal felültem, a rekedtes hang hallatára, erős fényű kislámpámat feloltottam, s várakozóan pillantottam felé.
- Hát, beszélhetünk – feleltem csöppet megilletődve.
- Akkor leülhetek? – bökött felém, majd kezét visszaejtette maga mellé.
Bólintottam, mire Harry becsukta az ajtót maga után, majd öles léptekkel átszelte a közöttünk lévő távolságot, s leült mellém.
Egyikőnk sem szólt semmit, beállt az úgy nevezett kínos csend. Csak ültünk ott, mindketten a saját agymenéseinkre mélyedve, míg Harold fel nem sóhajtott, s szólásra nyitotta a száját:
- Az a helyzet, hogy gondolkoztam azon, amit mondtál, és igazad volt. Egy megtestesült bunkó voltam. Én… – vett mély levegőt, majd hadarva folytatta – Szeretnék bocsánatot kérni. Persze nem várom el, hogy meg is bocsáss, mert nem érdemlem meg, de azért gondoltam, mégis illene elmondanom.
Próbáltam felfogni az előbb elhangzott szavakat, de valahogy nem jutott el agyamig az értelmük. Harry zölden csillogó szemeibe bámultam nagyokat pislogva, miközben azon voltam, hogy elraktározzam a hirtelen jött információt. Harry valóban bocsánatot kért, vagy csak a képzeletem játszik velem?
- Bocsánatkérés elfogadva – mosolyodtam el, hiszen nem mindennapi, amit a bátyám kihozott magából. El tudom képzelni, hányszor gyakorolta el magában a szöveget, amit előadott nekem. Minden esetre remélem, komolyan is gondolta. – Öhm, akkor ez most azt jelenti, hogy nem fogok több fogkrémet találni a cipőben, és nem fog a fejemre zúdulni egy liter víz, ha belépek a szobámba?
Harry bánatosan felnevetett, majd heves bólogatásba kezdett.
-  Soha többé! Viszont azt nem ígérhetem, hogy néhanapján nem foglak piszkálni, csak úgy, mint két normális testvér a másikat – kacsintott rám, s kicsit megbökte az oldalam, mintha ezer éve jóban lennénk. Játékossága rám is átragadt, s halkan felkuncogtam a nem kívánt mozdulatra, majd viszonoztam a „szurkapiszkát”.
Végül a kezdetleges játékunkból egy hatalmas „csata” kerekedett. Harry konkrétan maga alá gyűrt, én pedig vonaglottam, mint egy partra vetett hal, aki nem kap elég levegőt. Egész életemben csikis voltam, de legmerészebb rémálmomban sem gondoltam volna, hogy pont Harry hozza ki belőlem ezt a szörnyen kellemetlen érzést.
Meglehetősen furcsa hangokkal jeleztem nem tetszésemet, s egy idő után már könnyeztem is a nevetéstől.
- Hagyd, abba kérlek – nyögtem, miközben egy gyors mozdulattal a hasamra fordultam, és legurultam az ágyról, ezzel kiszabadulva Harry mancsai közül.
- Na, következő menet? – húzogatta a szemöldökét, mire felpattantam, s az ablak felé kezdtem hátrálni. Végső esetben kimászom a fámra.
- Kösz, kihagyom! – ráztam a fejemet, tényleg nem akartam, hogy újra hozzámérjen.
Harry ezek után, csak elvigyorodott, majd intett egyet, s megindult az ajtó felé.
- Várj! – szóltam utána hirtelen felindulásból, ugyanis lett volna még pár kérdésem felé.
- Hm?
- Kérdezhetek még valamit? – meredtem a mélyzöld szempárba.
- Most? – nézett körbe, miközben a hajába túrt, s megigazgatta göndör tincseit.
- Ha már felriasztottál – fontam keresztbe kezeimet mellkasomon.
- Jó rendben – sóhajtott. – De akkor gyorsan, mielőtt még valaki meglátja, hogy itt vagyok. - Felhúzott szemöldökkel meredtem rá. Azt hittem lezártuk már a témát, miszerint letagad.
- Jaj, nem úgy értettem – esett le neki a dolog. – Csak… á, mindegy. – legyintett, majd kényelembe helyezte magát az ágyamon. – Ez kényelmes – jegyezte meg, s rám pillantott. – Most mi van?
- Az, hogy az ágyamban fetrengsz – közönyös hangszínben válaszoltam neki. Az addig okés, hogy kibékültünk, de még annyira nem sikerült a bizalmamba férkőznie, hogy az ágyamban kuporoghasson, mint valami kukac.
- Előbb még nem kérdezni akartál valamit?
- De – dőltem az ablakpárkánynak, majd felsóhajtottam. – Az érdekelne még, hogy miért volt jó neked ez, hogy megutáltattál mindenkivel.
- Hát jó – nyögte ki fojtott hangon, talán csak magának, majd fejét felém kapta, egyenesen a szemembe nézett, s úgy kezdett beszélni. – Én féltékeny voltam rád.
- De, mégis miért? – Liamnek igaza volt! Pontosan ezt mondta Londonban, ugyanakkor választ nem kaptam a miértjére.
- Elmesélem, csak ne legyél ideges. Eléggé gyerekes az egész…
- Hallgatlak.
- Köztünk, ugyebár két, és fél év van. Amikor megszülettél, két éves voltam, én voltam anyuék szeme fénye, különlegesnek tartottak, ugyanis egyedül nekem volt a családban göndör hajam, és zöld szemem – nevetett fel elkínzottan. – Aztán jöttél te. Úgy éreztem, hogy elvetted a helyemet, mintha kitaszítottál volna a családomból. Bárki jött hozzánk, téged rendesen megnézett magának, milyen kis édes vagy, engem meg… Még csak hozzám sem szóltak. Téged okoltalak emiatt. Hiszen mi mást tehettem volna? Nyolc éves lehettem, mikor Te suliba jöttél.– mosolyodott el egy percre, majd újra a kezét kezdte pásztázni, mint ki visszarepült a múltba. – Talán hat éves lehettem, mikor elhatároztam, hogy bosszút állok rajtad. Ez sikerült is, téged szép lassan mindenki megutált, ahogy elterveztem, ugyanakkor rád nem gondoltam. Sosem képzeltem magamat a helyedbe, milyen rossz lehet neked. Az elmúlt napokban sokszor eszembe jutottak a szavaid, miszerint azzal vádolsz, hogy tönkretettem az életedet. Nem tagadom ahányszor keresztbetehettem neked, egy kárörvendő mosollyal a képemen tértem aznap éjszaka nyugovóra, de megbántam. Minden egyes tettemet megbántam, mert rájöttem, hogy rosszul cselekedtem. Méghozzá hatalmasat hibáztam. Te nem tehettél róla, hogy születésed után Téged részesítettek előnyben, Te csak elfogadtad a szüleink döntéseit. Kisgyerek voltál, és nem is értetted mi folyik körülötted, én pedig kigúnyoltalak, és megszégyenítettelek. Innen pedig, már ismered a sztorit.
Elképedve bámultam magam elé. Megdöbbentő, amit Harold az előbb elmondott, de becsülöm, hogy volt benne annyi, hogy őszintén kimondja. Késztetést éreztem, hogy elszaladjak innen, sőt, ki szerettem volt repülni a világból. Mennyire könnyű is lenne, ha csak simán elmenekülhetnék a problémáim elől.
Ennyire kicsiny – legalábbis számomra – dolog miatt gyűlölnek az emberek... Azonban Harry helyében hasonlóan cselekedtem volna. Egyet is értek vele, meg nem is, de akárhogyan szemlélem a helyzetet, magamnak kell igazat adnom, hiszen az Ő helyzete ezerszer szebb, mint az enyém.
Ő ismeri a barátság kifejezés jelentését.
- Megtennéd, hogy idedobod a cigimet?
Harry döbbenten vizslatott, de nem mozdult, így kénytelen voltam én odamenni a kért káros dologért. A dobozból kihúztam egy szálat, majd kirántottam az éjjeliszekrényemet, amiben az öngyújtóm rejtőzött.
Visszaérve az ablakhoz meggyújtottam a végét, s a számhoz emeltem, nagyot szippantva a belőle.
Ablakomat tágasra nyitottam, s elhelyezkedtem a párkányon. Tekintetemmel a holdat figyeltem, s a magasba nyúló fenyőfákat.
- Nem is mondasz semmit? – suttogta Harry. Ráérősen felé döntöttem a fejemet, majd vállat rántottam.
- Most mit mondjak erre? – horkantam fel ellenségesen, majd hitetlenkedve megráztam a kobakom.
Az éjszaka közepén beállít ide, kinyög egy egész színvonalas bocsánatkérést, majd egész jól elszórakozunk, és mindennek a végén végre elmondja a valódi okát, utálatomnak, és elvárja, hogy ne boruljak ki egy picikét sem? Ú, ez elég durva.

- Zayn, Te kérted, hogy meséljem el, amúgy nem mondtam volna, ha nem kéred. Látom, hogy szarul esik, és el is hiszem. De most minek hazudjak? Sajnálom, hogy egy fasz voltam, ennyi. Nem tudom visszacsinálni, bármennyire is szeretném – tört ki Harryből a drámai beszéd újra.

- Tudom.

- Akkor meg?

- Elvárod, hogy a nyakadba ugorjak, mert voltál olyan kegyes, és bocsánatot kértél?

- Dehogy várom! Örülök, hogy nem dobsz ki az ágyadból! – Önkéntelenül is felnevettem Harry akaratlanul is viccesre sikeredő mondatán. Konkrétan úgy hangzott, mintha egy volt szeretője lennék, és attól félne, hogy lepattintom. Szabad kezemmel a számhoz kaptam, de elvesztettem az egyensúlyomat, s abban a minutumban kibillentem az ablakon.