19. Tönkretetted az életemet!

Sziasztok! Iszonyatos iramban közeledünk a blog végéhez. Második évad NEM lesz. Sajnálom, de ez a történet így kerek, ahogy van, vagyis lesz..:) Nem lenne értelme eltúlozni, mert nem szeretném elrontani! :)
Már itt is vagyok pár nap kimaradás után a friss fejezettel, mely remélem elnyeri mindenki tetszését.
Előző fejezethez rengetek megjegyzés érkezett! IMÁDLAK titeket ezért! :) Nagyon jól esik a sok szép, amit írtok.:) Köszönöm a 87 feliratkozót is, hisz' ez fantasztikus.:)
Jó olvasást!

- Mit akartok tőlem? – kérdeztem, amikor leültettek egy székre, s körém álltak mintha valami fogoly lennék.

- Hármat találhatsz – hajolt közelebb Louis, miközben szemöldökét összehúzta.

- Jó és rossz rendőröset játszunk? – nyeltem egyet, mire a srácok összenéztek, és kicsit felnevettek.

- Nem talált, már csak két lehetőség – mutatta az ujján Niall a számot.

Most játékosan akarják kihúzni belőlem a választ, amit még én magam sem tudok? Logikus, mondhatom, roppant logikus.

- Könnyebb lenne, ha elmondanátok, minthogy halálra rémisztetek – próbáltam jobb belátásra bírni őket, mire csak hátráltak egy lépést, de kérésemmel nem foglalkoztak.

- Félsz tőlünk?

- Per pillanat rettegem – vallottam be, s fejemet lehajtott szégyenemben. Ez gáz, nagyon gáz.

Leszegett fejjel ültem előttük, s vártam a reakciót. Susmorgást hallottam, mire felpillantottam, de fejemet nem emeltem fel.

- Majd én – lépett elém Liam, majd leguggolt kezeit combomra támasztva.  – Figyelj, nem vagy már óvodás, mi lenne, ha egyezkednénk?

- Hogy érted?

- Te segítesz nekünk, mi segítünk neked.

- Bővebben?

- Énekelj velünk! – Liam komoly pillantással nézett rám. Barna szemei az enyémekbe mélyesztette, talán manipulálni próbált. Nyeltem egyet, majd heves fejrázással utasítottam vissza kérését.

- Nem lehet – jelentettem ki, mire Liam felállt. Hasonlóan cselekedtem, én is felugrottam, s szinte futva mentem az ajtóhoz.

- Miért nem lehet? – kiáltott utánam Louis, de nem feleltem, még utoljára rájuk emeltem pillantásomat, majd megráztam a fejemet, nemet intve, s elhagytam a helyet.Egyenesen kuckómba menekültem, nem akartam látni őket.

Nemet mondtam arra, ami talán megváltoztathatta volna az életemet, ugyanakkor cserbenhagytam a testvéreimet. Szörnyű ember vagyok.

Az ágyamon foglaltam helyet, arcomat tenyerembe temetve gondolkodtam. Mi lenne, ha mégis belemennék, és segítenék nekik? De nem, nem szabad, sosem hálálnák meg, csak Liam, de Liam így is túl sok mindent tett már értem.

Liam miatt is beszállhatnék, de nem fogok, ugyanis ott vannak a többiek, akiknek csak egy púp lennék, egy felesleg, első adandó alkalommal kidobnának a bandából, azt pedig nem fogom engedni, hogy kihasználjanak.

Halk kopogás zavarta meg agymenésemet, mely egyre csak erősödött. Nem szóltam semmit, mivel tudtam, ha be akarnak jönni, akkor befognak, ha szeretném, hogy itt legyenek, ha nem.

Pár másodpercen belül előbbi gondolatom beigazolódott,  Harold, Niall, és Louis csődültek be hozzám.

- Oké, most már mehettek, bejutottam – tolta ki Harry bátyáinkat. Ne már, Harry csak hagyjon engem békén. Ő az egyetlen ember a földön, akit nem akarok látni jelen esetben.

- Zayn beszélhetnénk? – fordult felém. Még csak rá sem néztem, nemhogy válaszoltam volna neki. - Jó rendben, akkor beszélek én. Szóval, miért nem akarsz segíteni nekünk? Viszonoznánk.

- Ti csak kihasználnátok – emeltem rá tekintetemet, mire Harry eltátotta a száját, majd visszacsukta, tátogott, mint egy hal. Tudta belül, hogy igazam van.

- Nem, használnánk ki.

- Ne tagadd a nyilvánvalót! - ripakodtam rá.

- Zayn az öcsénk vagy - közölte semleges hangnemben, mintha arról beszélgetnénk, hogy mi legyen az ebéd.

- Igen? Ilyenkor az öcsétek vagyok? – emeltem meg hangomat, kiabáltam vele. Nem bírtam tovább magamban tartani. – Eddig is az voltam elméletileg, mégis úgy bántatok velem, mint valami idegennel. Tudod Te milyen érzés, amikor az ember úgy érzi magát, mint egy rongy, amit kimostak és eldobtak? Tudod milyen érzés, amikor egyedül üldögélsz, és még rád sem néznek. Tudod milyen, amikor elmész valaki mellett, és úgy méreget, mint egy csótányt, és azt tudod, hogy mennyire kurva jó érzés, amikor naponta a szemedbe mondják, hogy egy senki vagy, egy senki kit mindenki utál, megvet?! És tudod mit? Ez mind miattad van, Harold, miattad, ha Te nem lennél, engem nem kívánnának a pokol legaljára. Tönkretetted az életemet! Ezek után ne várj tőlem segítséget, felőlem meg is dögölhetsz. – fejeztem be az ordibálást, s szapora levegővétellel próbáltam úrrá lenni zakatoló szívemen. Az összes feszültség kijött belőlem, ezalatt a két és fél perc alatt.

Harry szinte a földről kaparta össze állát, látszott rajta, hogy minden egyes szavamat megfontolja, és mérlegeli. Szeme egy új, számára talán ismeretlen érzéstől csillogott, a sajnálattól. Engem csak ne sajnáljon. Utálom, ha sajnálnak.

- Figyelj– szólalt meg csöndesen. – Mi lenne, ha bocsánatot kérnék?

- Egy bocsánatkéréssel nincs megoldva egy problémám sem, engem ugyan úgy fognak utálni.

- Akkor testvériségből bocsáss meg.

- Pár hete, testvériségből közölted velem, hogy a nevedet is letagadnád miattam – mosolyogtam Harryre a lehető leggúnyosabban. Felsóhajtott, és megrázta a fejét.

- Semmivel nem tudlak rávenni, hogy beszállj? - Miért próbál úgy viselkedni, mint egy érett felnőtt? Rohadtul nem áll jól neki.

- Te? Nem, Te végképp semmivel, és szeretnélek megkérni, hogy ne küldj ide mást, senkire sem vagyok kíváncsi. Szerintem zárjuk le ezt a témát, sajnálom – mondtam. Harry utoljára végigmért, majd nagy léptekkel távozott.

Ismét lerogytam az ágyamra kezembe temetve arcomat. Nem bántam meg, hogy Harrynek megmondtam az igazat, adtam neki egy kis gondolkodni valót, remélem, ezek után megváltozik a viselkedése az embertársai felé.

***

Amikor Liam csalódott arcára gondolok, elkap a bűntudat, hogy nem mentem bele a bandába. Az egész eset már két napja lecsengett, de nem bírom kiverni a fejemből, s egy belső sugallat azt mondja, ne is akarjam. Nem említjük egymás között, hogy is említenénk? Nem szólnak hozzám, ahogy én sem hozzájuk. Ha találkozunk, csak elsétálunk egymás mellett, mint az ismeretlenek. Liam sem kommunikál velem, még csak felém sem néz, de megértem, hasonlóan cselekednék én is.

- Zaynee, csak nem álmodozunk megint? – lengette meg kezét szemem előtt kezét a kémia tanár. Utálom, ha Zaynee-nek szólít, semmi joga hozzá. – Min gondolkozol gyöngyvirágom? Csak nem szerelmi bánat? Vagy összevesztél a bátyáddal? Melyikkel? Liamkével? Niallel, esetleg a hozzád hasonlóan álmodozó Harryvel?

Szikrázó tekintettel néztem rá. Csak ne emlegette a testvéreimet, mert meg találom sérteni!

- Nem – feleltem kurtán, majd hátradőltem a széken. Nem kívántam több szót ejteni a tanárnővel, főleg nem Liamékről. Mi jogon hasonlít engem Harryhez? Utálom, hogy ők is ebben az iskolában végeztek.

Csöngetés után rögtön elhagytam a tantermet, és kisiettem a suliból, de épp, hogy indultam volna haza, egy hang a nevemen szólított.