Less be ide is..

Kedves Idetévedő Idegen!

Szeretnélek meginvitálni Téged egy újonnan induló történetem elolvasására.
Az írás 2 helyen lelhető fel:

https://www.wattpad.com/user/lizim02
vagy...
https://beginningoftheendltp.blogspot.com/
Egy kattintással könnyedén fellelhető az olvasmány.
Köszi, köszi.. :)

8 év? Wow..

Sziasztok!

Vajon lesz ember, aki ezt a bejegyzést valaha elolvassa?

Nem vagyok  benne biztos, ezért bátran megosztom a gondolataimat. :)

Hajnali 1 óra, most fejeztem be az ALONE 2.évadját.

Tulajdonképpen megdöbbenve olvasom 8 év eltetével a fiatalabb kiadásom kusza sorait, mert hihetetlen, hogy végül mégsem az írás mellett tettem le a voksom.

Ha jobban belegondolok, az az igazság, hogy lett volna bennem  potenciál. Ha teszek érte, és nem adom fel idő előtt, vagy nem unok bele az írásba, akár még egy szép írói pálya is álhatott volna előttem. De nem így alakult, hiszen nem véletlen vetem most ide ezeket a szavakat.

A történet 2. évadja jónak indult. 

Amikor visszaolvastam ennyi idő elteltével az első sort, azt hittem, hogy rosszul látok, mert nem emlékeztem, hogy így kezdődött ez a sztori. Azt gondoltam: "Basszus... Milyen durva sorok azok az első fejezetben? Jesszus, Lizi, wtf? " Aztán hirtelen átváltott ez a szorongás büszkeségbe, mert annak ellenére, hogy már az első fejezetben van sok-sok kivetni való, mégis voltak emberek akiknek ez tetszett, és szerették a műveimet. 

Maga a 2. felvonás egy teljes káosz, el van sietve, kidolgozatlanak a karakterek, egyedül Zayn személyisége fejlődik (talán), a többi szereplő meglehetősen jellemtelenre sikeredett. Így utólag ezt biztos, hogy másképp csinálnám. 

A sztori közepe unalmas, vontatott, de néhol vannak benne megmosolyogtató részek.

Összességében nem teljesen értem, hogy annak idején mi fogta meg az olvasóimat, de rettentően hálás vagyok ezeknek a fiataloknak, akik annak idején támogattak ebben néhány bíztató szóval. Látszik, hogy léteznek még kedves emberek, nem veszett el bennem teljesen a remény.

Habár az írás szikrája évek óta kihunyt bennem, azért jó ezeket a gyermeteg blogokat viszontlátni, és elkönyvelni, hogy én legalább megpróbáltam. Levetettem saját álomvilágomat egy "fehér lapra", és nem bántam meg. Újra megtenném, és ha az egészet elkezdhetném elölről sosem állnék le. Megkeresném a motivációt, ami annak idején arra sarkallt, hogy írjak. 

Kamaszkorom egyik legkiemelkedőbb szakasza volt a blogspot-os korszakom. Mindig örömmel tekintek vissza ezekre a gondtalan időkre, amikor csak én voltam és a billentyűzet. Határozottan visszamennék egy napra, hogy újra ott legyek, és alkossak.

Akkoriban nem tűntek ennyire szürkének a hétköznapok, mint most felnőttként a megállíthatatlan körforgásban. 

Nehéz elmondani mennyit jelent nekem ez az online álomvilág, amit gyerekként hoztam létre. Mert itt minden én vagyok. Ott vannak benne az érzéseim, a szerelem, a szeretet, a fájdalom, az átélt pillanatok. 

Ez az egész én vagyok kívülről-belülről. Minden téma amit boncolgattam valaha az a saját életem valamely kurta része, amit történetbe foglaltam, és így bármikor lehetőségem nyílik arra, hogy visszaolvassam.

Én vagyok Zayn, minden érzésem az övé, minden gondolatom az övé. Eldugtam magam benne, mert akkoriban még nem ismertem az igazságot, nem ismertem a világot. Egy jól felhúzott álarc, ami mögé kényelmesen elbújhattam a kamasz gondjaimmal.

Csodálatos tükör ez, mert minden egyes sorban megtaláltam életem egy pillanatát, egy szikrát, és visszamentem, átéltem, megkönnyeztem. Eszembe jutott, hogy mennyire hálás vagyok magamnak, hogy nem hagytam elveszni ezeket az emlékeket. Nem fakulhatnak meg, mert nagyon fontos, hogy ne felejtsük el honnan indultunk, kik voltunk egykoron. 

Talán nem sok értelme van ennek a szövegnek, mert kavarognak benne a gondolatok, és igazából nincs is kedvem magyarázkodni. Aki érti, az érti.

Köszönöm mindenkinek, aki valaha támogatott az írásban, mert akkoriban ez többet jelentett az elnyomott kis gyereklelkemnek bárminél.

Köszönöm!

És nem, már nem vagyok egyedül... :)
I know i'm not alone.....

ÚJ BLOG! - ZAYN&LIAM

DON'T YOU WORRY, CHILD!

Sziasztok! Semmi egyébbel nem érkeztem, csak egy  kis hirdetéssel, mivel megnyitott az új blogom, ami egy Zayn&Liam Fanfiction. Nem kell megijedni, semmi drámai, csak egy újabb sztori, amiben felhasználtam a két fiú nevét!

Remélem, hogy lesztek oylan rendesek, és benéztek, illetve hagytok néhűny megjegyzést, avgy feliratkoztok! :)

Don’t you worry child!

Köszönetnyilvánítás! - KÖSZÖNÖM

Sziasztok! Most a köszönetnyílvánítással érkeztem, mivel eljutott a tudatomig, hogy tényleg vége....

Az elején, az első évadnál, még imádtam ezt a blogot írni, minden percét élveztem annak, ahogy begépeltem a betűket, és közzétettem a részeket nektek. Imádtam, hogy mindenki leírta a véleményét, és aranyos, cuki votl. Persze akadtak kisebb-nagyobb viták is, egy-egy őszinte megnyilvánulás miatt, amit így utólag nem bánok, mert minden embernek fontos a saját meglátása. 

Köszönöm mindenkinek, aki valaha itt járt, gyarapította a rendszeres olvasók, oldalmegjelenítések, vagy a fejezeteknél a kommentárok számát! Köszönök mindent, de itt és most bejelenteném, hogy lezártam a One Directiont. Én már egy ideje úgy érzem, hogy kinőttem belőlük, egyszerűen már nem hoz lázba a répa, a kanál, a göndör, cuki, bolyhos fürtök, ahogy a csíkos nadrág, galambok (utálom őket, olyan csúnyák), és a féktelen zabálás sem. Sajnálom, de ezt a korszakot áén lezártam, mind önmagamban, mind a blogok terén!
Statisztikák:

Azonban nem győzöm hangoztatni, hogy mérhetetlenül hálás vagyok nektek, amiért végig velem voltatok/vagytok. Lassan két éve itt vagyok, ahogy ti is, és egyszerűen elmondhatatlan, amit értem tettetek/tesztek.
Ezért kérnék egy újabb dolgot. Mi lenne ha megpróbálnánk újra? Ezt egy párkapcsolathoz tudnám hasonlítani, ugyanis körülbelül én egy jó hónapja szíktottam veletek, gonoszul, és nagyon bánom, mert tényleg nem tehettem róla, hogy nem volt internetkapcsolatom. A free wifi nagyon nem szeret engem. Ezért kezdjük újra, és nézzetek be a legújabb blogomba:

Don’t let me down 

Köszönöm annak, aki megteszi! :)

II. 18. Nem célba érni nehéz, hanem eljutni a rajtig!

Sziasztok! 

Rendben, ez most talán nagyon hosszú lesz, de kötelességemnek érzem ezeket megosztani veletek.

Mint, ahogy az utóbbi időben észrevehettétek a részek egyre ritkábban jöttek, volt, hogy kimaradtak hetek, azért mert nem volt netem, és kedvem sem ehhez. Én már nem szeretem az 1D-t egy jó ideje, és nem lelem örömömet ennek a blognak az írásában. Zaynről szól, aki 1D tag, és nem megy. Nem érzem magaménak ezt a második évadot, ugyanis erőltetett, unalmas, vontatott, és nem illik hozzám. Sosem éreztem még úgy, hogy sablon, amit írok, viszont ennél a 2. évadnál csak ezt érzem. Egyszerűen nem megy nekem ez a "love story" dolog, sajnálom. Majd biztos beletanulok idővel, de jelenleg nem megy. Mindegy, a lényeg az, hogy ez lesz a blog utolsó fejezete. Remélem, hogy megértitek a gondomat, hiszen úgy írni, hogy nem élvezem, nem jó, mert akkor nincs benne a szívem/lelkem... Ez így nem igazi, szinte olyan, mintha folyamatosan hazudnék.. meghazudtolom önmagam. Szóval... ennyi volt.. jöjjön a záró rész. Várom a véleményeket......

ZAYN MALIK

Ha keresztülmész a poklon poklán...MENJ TOVÁBB!

Színpadiasan a magasba emelem a szemöldökömet, ahogy az ajtóban álló magas, göndör, barna hajú lányra pillantok, majd vissza Tarára. Próbálom felidézni magamban, hogy mikor hívtam ide, de valahogy nincs róla információm. Tara csak pislog, egyáltalán nem érti a kialakult helyzetet, ahogy jelenleg egyikőnk sem Rebekah-n kívül. 

- Tudnád, milyen istenien csókol, kislány – nyalja meg duzzadt, vörös ajkait Becca, majd Tarára kacsint. Kínosan érzem magam, kétségtelen, de valahogy nem tudom hova tenni a hirtelen felbukkanását. Én nem kerestem, ahogy Ő sem engem. Talán az lenne a legjobb, ha távozna.

- Te meg mit keresel itt? – teszem fel az első, és egyben legfontosabb Rebekah-hoz idézett kérdésemet. A nő egyik lábáról a másikra áll, majd az ajtófélfának támaszkodik. 

- Jöttem megnézni, hogy hogy van a kedvenc pajtikám – kacsint rám egy önelégült vigyorral az arcán. – Erre mit találok itt? Ő is valami alkalmi partnered? Úgy tudtam, egy ideje leálltál ezzel valami lányka miatt. – Égő, kimondottan égő a helyzet. Szegény _Tara csak kapkodja a fejét köztem és Rebekah között, nem tudja eldönteni, hogy mi a történet lényege, bár ahogy Őt ismerem, hamarosan feláll és távozik, kijelentve, hogy soha többé nem akar látni.

- Egyáltalán nem alkalmi partner, Becca – jelentem ki ellenkezést nem tűrő hangnemben. Sőt, szinte parancsnak hangozhatott. 

- Szóval miatta nem hívtál már több, mint egy hónapja? – idegeskedik a nő ajkait harapdálva. 

- Biztos lehetsz benne, hogy nem is foglak, az következő…hmm, hatvan évben – intek felé egészséges kezemmel. – Szerintem egyedül is megtalálod a kijáratot.

- Ennyit ért nekem az elmúlt félév?

- Végig tudtad, hogy nem alkotunk egy párt – magyarázom már kiesve az előbbi nyugalmas állapotomból.

- Pedig azt mondtad, szeretsz – emeli fel a hangját Rebekah, és szorítja ökölbe tenyerét. Mérgesen szuggerálja Tarát, aki csöndben, összehúzott szemöldökkel mered a földre, s hallgatja az eseményeket.

- Tényleg? – tágulnak ki a pupilláim. – Jó részeg lehettem – húzódik gúnyos mosolyra a szám, mire Rebekah szemei felszikráznak, és eszeveszett ordibálásban tör ki.

- Te ostoba, álszent, kétszínű féreg! Döglöttél volna meg abban a balesetben – rikácsolja nyávogós, ribanc hangján. 

- Rendben, ideje távozni – pattan fel mellőlem Tara, és indul meg az ajtó felé. Őszintén megrémülök, amikor futólépésben szalad a szobám kijárata felé, mert azt hiszem, hogy egy rémálmom válik valóra, ám amikor megragadja Rebekah csuklóját és kifelé kezdi taszigálni a szobából mélységes nyugalom önti el a testemet. A nagy izgalmakban szinte meg is feledkezem a végtagjaim sajgásáról, s tudom, hogy tartozom Tarának egy hosszadalmas beszámolóval. Valószínűleg utolér a sorsom perceken belül, és Tara Wilson végleg kiszáll az életemből. 

Talán tíz perc telik el, mikor Tara újra belép a szobámba és visszaül eredeti helyére az ágyam szélére.

- Akarom tudni? – érdeklődik csöndesen. Elmosolyodom kérdésén.

- Nem hinném – motyogom. – Viszont muszáj elmondanom, hogy ki volt. Tartozom neked ennyivel – sóhajtok. – Voltam vele párszor, mielőtt megismertelek – forgatom barna tekintetem. – Egy hisztis, idegesítő kurva, de az ágyban kimagasló, és…

- Zayn, nem érdekel! – állít le Tara, majd elmosolyodik és közelebb hajol hozzám. A szívem ezerszeres tempóra kapcsol, ahogy ajka egyre közelebb kerül az enyémhez, végül rásimul s, egy lágy puszit kapok tőle. Ahogy elhajol tőlem, azonnal megragadom a kezét, és mélyen csodálatos íriszeibe nézek. 

- Te megcsókoltál engem – jelentem ki, mint egy idióta. 

- Nem igazán nevezném csóknak – nevet fel, arca csak úgy derül.

- Oké – bólintok, majd nemes egyszerűséggel elkezdem ülő helyzetbe tornázni magam. 

- Hé, hé, hé, ne olyan hevesen! Hova készülsz? – értetlenkedik Tara, de még mindig mosolyog.

- Nem igazán szeretek fekve csókolózni – görbülnek felfelé ajkaim, majd bátran közelebb húzom magamhoz, s magabiztosan puha ajkaira tapasztom enyémet, s nem eresztem, míg levegővételre nem szorulunk. Igazán boldog vagyok, mert amikor először találkoztam ezzel a lánnyal, úgy gondoltam, hogy egy buta, de dögös kis liba, de aztán kiderült, hogy tévedtem, szerencsére. Imádtam Őt első pillanattól kezdve, mert kihívásnak bizonyult. Imádom őt jelenleg, mert még mindig vonz a titokzatossága. Imádni fogom őt a jövőben is, hiszen rengeteg mindent tartogat számunkra a holnap, s holnapután. 

***

FÉL ÉV ELTELTÉVEL - ZAYN MALIK

- Nem teheted ezt velem – nyelek nagyokat, miközben próbálom eltakarni a szememet tenyeremmel. Ahogy a napok követik egymást, egyre jobban kínoz engem Tara Wilson, a szexi, tüzes meztelen testével az átkozott törölköző alatt. Sokszor megfordult a fejemben, hogy egy óvatlan pillanatban letépem róla, mikor kibilleg a fürdőszobából, a pizsamájáért, majd vissza a fürdőbe, hogy felöltözhessen. Fél éve vagyunk együtt hivatalosan, és pontosan ennyi ideje nem voltam nővel. Őszintén? Egy kínzás, de szó szerint, de Tara miatt, bármit kibírom. Várok rá, mert nem szeretnék erőszakos faszfejnek tűnni. Sosem volt még ennyire komoly kapcsolatom, és valamiért egyáltalán nem szeretnék változtatni a kialakult helyzeten.

- Hidd el, élvezem, édesem – ragadja meg erősebben a törülköző szélét, még ujjai is elfehérednek. Biztos vagyok benne, hogy tart tőlem, hisz’ tudja, hogy bármire képes vagyok, mellesleg még kiszámíthatatlan, illetve javíthatatlan is.

- Odamegyek! – húzom fel huncutul a szemöldököm, és villantok egy ezer wattos vigyort. – De, ha ez megtörténik, akkor több, mint valószínű, hogy menekülnöd kell, és eközben leeshet a formás kis testedről az a rongy, amit szívem szerint már negyed éve eltávolítottam volna.

- Türelmetlen vagy – jelenti ki apró, sunyi kis mosollyal.

- Kemény vádak egy ilyen csodálatos, aranyos, kedves, jó, helyes fiatalembernek, mint én – kacsintok csíntalanul, majd megiramodom felé.

- Zayn! – sikít fel lányosan, amikor megragadom a dereka két oldalát és közelebb húzom magamhoz, majd lágy csókot nyomok a nyakára.

- Ne – mormolja. – Ne, hagyd abba, most! – próbál eltolni magától, azonban nem hagyom magam. Jelenleg nincsenek perverz szándékaim, de ha továbbra is ellenkezik, még előbújhatnak belőlem a huncut tevékenységek, cselekedetek. – Zayn… - kérlel édesen.

- Miért? – lehelek újabb apró csókot füle mögé, majd óvatosan végig puszilom a nyakát a válláig. – Mit kapok cserébe?

- Engem – fordul velem szembe, és nyomja ajkát az enyémhez, végül beviharzik a fürdőbe.

- Ez negatív diszkrimináció – viccelek kiabálva. – Te már az enyém vagy!

- Tehát ez azt jelenti, hogy nem élsz az egyéb szolgáltatásaimmal? – jön pár perc múlva, gyönyörű hajzuhatagát fésülgetve.

- Milyen egyéb szolgáltatásokra célzol, ha szabad érdeklődnöm? – emelgetem a szemöldökömet kacéran.

- Tudod mit? Inkább megmutatom – villant egy csodálatos mosolyt, majd magától értetődően tapad szája az enyémre, s forrunk össze egy tökéletes csókban.

Úgy érzem, hogy végre megtaláltam a boldogságot, ami éveken át elkerült, s sikerült elűznöm emellett a lány mellett az összes démonomat, akik egészen pici korom óta kísértettek engem. Azt hiszem, teljesen nyugodtan kijelenthetem, hogy legyőztem a múltamat. Nyertem a képzeletbeli futóversenyen, ugyanis nem célba érni nehéz, hanem eljutni a rajtig. 

Engem többé nem kísért a múltam, csak a jövőm, hiszen elég nehéz eldönteni, hogy hány karátos arany gyűrűvel lepjem meg a barátnőmet a hamarosan bekövetkező születésnapján. Meg fog ölni, tény, de nem az ajándék ára a lényeg, hanem az eszmei értéke, és az, hogy tiszta szívemből fogom az ujjára húzni, majd oltárhoz vezetni, majd leélni vele az olykor nehézkes, máskor felhőtlen életemet.

Úgy tűnik, a mi kicsi Zayneenk-nek sikerült megtalálnia a boldogságot Tara Wilson mellett, és végleg elköteleznie magát, mint egy igazi férfinek. Őszintén bevallhatjuk, hogy a kicsi Zayn, akit megismerhettünk az első évadban megváltozott, és megnyerte az önmagával folytatott kemény harcot a saját boldogságáért. Ismétlem önmagam, mert még mindig úgy gondolom, hogy nem célba érni nehéz, hanem eljutni a rajtig!

II. 17. Hello, kistesó!

Hello everyone! 

Túléltem Olaszországot, túléltem egy 11 órás utat hazafelé. Megbírkóztam a Vámpírnaplókkal, illetve a Teen Wolfal, and now i'm here. - Bocsi, csak angolul nézek sorozatot, és tökre mindent el akarok modani angolul, még azt is, amit nem tudok. És igen, a fele tök értelmetlen általában, de próbálkozom. - 

Nos, a lényeg annyi, hogy jelen vagyok. Hozom a részt is!

Várom a megjegyzéseiteket csajok, komolyan számítok rátok még ennyi idő után is! :)

ZAYN MALIK

Sokak tartják úgy, hogy az élet rohan. Megszületünk, tengődünk az unalmas hétköznapjainkban, majd meghalunk, eltemetnek, és boldog emlékként élünk tovább szeretteink szívében. Őszintén? Szerintem ez a világ legnagyobb hülyesége. Az élet egyáltalán nem siet sehova, csak egyesek annyira unalmasan, eseménytelenül élik, hogy az utolsó napjaikon nincs mire visszaemlékezniük. Persze! Nyugodt kerti parti a barátokkal, édes vacsora hetven évesen a feleségeddel, aki megcsalt a lelkésszel. Ugyan már! Ez az, ami unalmas! Minden második embert megcsalja a felesége a postással, a gyógyszerésszel, kertésszel, vagy mindenekfelett a lelkésszel. Ezért kell jól választani, figyelni az apróbb részletekre, na meg, ha ez nem sikerül, egyszerűen lekérni az asszony híváslistáját.

Nos, nézzük most meg egy kicsit az én szemszögemet. 

Óvodában én voltam a gondozók kedvence, a bájos kis mosolyommal és az ellenállhatatlanul édes személyiségemmel és pofimmal. Még én is úgy vélem, hogy kimondhatatlanul tündéri kisfiú voltam, példás magatartással. Aztán általános iskolás lettem, és elkezdtem élni. Először utáltam emiatt Harry-t, ugyanis Ő tette pokollá az életem annak a részét, most pedig csak vigyorgok, mert ebben is más voltam, mint a többiek. Nem különc, egy különlegesség! Tudom, tudom, ego megvan nálam is, de végre sikerült megtalálnom a dolgok pozitív oldalát, magát a megtestesült jót az egészben, illetve a helyes gondolkodást.

Melyik átlagos huszonegy éves mondhatja el magáról, hogy a világ egyik legutáltabb személyéből híres bandataggá nőtte ki magát? 

Oké, és tegyük hozzá, hogy túléltem egy halálos balesetet, amiben egy gyengébb személyiség elpatkolt volna. 

- Hogy érted, hogy nem rám tartozik? – ordít torkaszakadtából Harryvel. – Miközben Te otthon meresztetted a seggedet, én hordtam be neki az ételt, a tiszta ruhát. Te maximum ötször voltál bent meglátogatni! Én nő létemre kikísértem a mosdóba! – Úgy érzem, ismét kezdődik a Tara Harry ellen küzdelem. Mióta hazajöttem, egyfolytában ölik egymást, mivel Harry-t zavarja Tara jelenléte, azonban Tarának esze ágában sincs itt hagyni engem az Ő szavait idézve: „védtelenül.”

- Akkor sem a Te házad! Semmi közöd ahhoz, ami itt történik.

- Megtennétek egy szívességet, és halkabban ordibálnátok? – emelem fel a hangomat. – Valaki pihenni szeretne, mert nem érzi a lábát! Köszönöm!

- Jól vagy? – lép be nagyot sóhajtva a szobába Liam. Ő a legnormálisabb mindenki közül. Tara folyton aggódik, vagy Harryvel kerül összetűzésbe. Niall mindig levest szeretne nekem főzni, Louis pedig orvost hívna hozzám minden egyes másodpercben. hiába mondom, hogy semmi bajom, ami van, csak látszat, egyedül Liam fogja fel a szavak értelmét, és nem baszogat 0-24-ben.

- Igen, köszi. – felelek nyugodtan. Liam elmosolyodik, majd helyet foglal a gurulós székemen, kezét az asztalomra támasztva.

- Nem tudom eldönteni, hogy ki az idegesítőbb – kezd bele. – A barátnőd folyton beleköt Harrybe, Harry viszont direkt csinál rosszat szegény csaj ellen – rázza a fejét. – Most is. Tara lepucolta a nappaliban lévő dohányzóasztalt, Harry három másodpercre rá betrappolt sáros cipővel, és feldobta az asztalra.

- Én sem tudom, mi baja vele Harrynek – rántok vállat megszokásból, de a pillanat múlva leesik, hogy rossz ötlet volt, ugyanis törött karomba rettenetes fájdalom nyilall. 

- Szerintem tök jó fej, hogy itt van. Nem kell mosogatni, főzni, és még takarítani sem. Egy Isteni ajándék. Egész nap lustálkodhatunk, semmi dolgunk.

- Harry sosem bír a vérével, tudod – mormolom fintorogva még mindig a karomba igencsak érezhető fájdalom miatt. – Felküldenéd? Beszélek vele!

- Persze – bólint bátyám, majd felpattan és elindul az ajtó felé, de még mielőtt a kilincsre csúsztatná kezét rám néz, és így szól: - Azt hiszem küldök neked vele néhány pirula fájdalomcsillapítót is – kacsint, majd távozik.

Ép karommal megigazítom a kobakom alatti párnát, majd megpróbálkozom feljebb tornázni magam az ágyon. Elég kényelmetlen egyhelyben feküdni napokon keresztül. Egyszerűen gyűlölök ülni, feküdni, nyugton lenni. Alig várom, hogy felállhassak, és elmehessek sétálni, futni, vagy akármi emberit csinálni.

- Hello, kistesó – csapja be maga mögött az ajtót. – Itt van a dili bogyód – adja a kezembe, majd színpadiasan a számhoz tartja a poharat, mintha meg akarna itatni.

- Bunkó vagy, Harry – forgatom a szememet, utána elveszem tőle a pirulát, és beveszem.

- Most miért? – tátja el a száját sértődötten.

- Mindegy – intem le. – Figyelj, szabad megkérdeznem, hogy mi bajod Tarával?

- Á, szóval itt van a kutya elásva.

- Nem, Te leszel elásva, ha nem válaszolsz.

- Jó, csigavér! Nem kell harapni, elmagyarázom.

- Feszülten figyelek – húzom össze a szemöldökömet, és meredek rá a lehető legsötétebben, ahogy csak tudok.

- Nem bírom Őt – rázza meg fejét „nemtörődöm” módon. – Idegesítő, hogy parancsolgat, és rendezkedik a mi házunkban – hangsúlyozza ki az utolsó két szót.

- Baszki Harold! Segíteni szeretne! Nem vetted észre, hogy mióta itt van egyszer sem kellett kimosnod a szaros alsónadrágjaidat, mert megtette helyetted? Nem csak velem törődik, hanem veletek is. Nem kivételezik, csak megcsinálja. – török ki. – Arra kérlek, hogy ne csinálj neki felesleges munkát, így is az adósai vagyunk, amiért szobalányt játszik, már több, mint egy és fél hete.

- Mit kapok cserébe azért, ha békén hagyom?

- A tudatot, hogy valami jót is cselekedtél az életedben.

- Hé, ezt úgy mondod, mintha valami híres sorozatgyilkos lennék, aki pszichopata módjára találomra öldököl.

- Bocsi, nem akartam beletiporni az érzékeny lelkedbe, csak megkérni rá, hogy hagyd Őt békén! Oké?

- Talán, meggondolom.

- Még csak azt sem kértem, hogy kérj bocsánatot, tehát kussolsz és eltűröd. Nem teszel megjegyzést, nem szólsz be neki. Leszállsz róla, és hagyod, hogy tegye, amit akar.

- Oké, bocsáss meg nekem öcskös. Nem is szólok mostantól a csajodhoz, de akkor beszéld meg vele is, hogy pattanjon le rólam – fordul meg és ront ki az ajtón. – Ja, és közölhetnéd vele, hogy ott hagyom szét a ruháimat a házban, ahol akarom! – hallatszik még messziről a hangja.

Kikészít ez a csávó, legszívesebben megfojtanám, és azt kívánnám, hogy vasmérgezésben haljon meg, na de mégis csak a bátyám, és szeretem.

***

- Szia – simít végig puha tenyerével az arcomon, majd lágy csókot nyom a homlokomra. Sosem gondoltam volna, hogy egy baleset ennyire megváltoztatja Tarát, és hirtelen mindent megtesz azért, hogy velem lehessen. De mindenesetre szörnyen édes, hogy törődik velem.

- Hány óra van? – mormogom rekedt hangon.

- Délután fél hat – nevet. – Megint bealudtál, miután kioktattad a bátyádat. Nem fárasztó már kicsit?

- Mi? Hogy szentbeszédet tartok neki, majd szarik rá? Egy idő után hozzászokik az ember.

- Ne már – húzza el száját jobbra. – Amúgy… ne haragudj rám, amiért itt vagyok. Én azt hittem, hogy örülsz, de ha…

- Csönd – szólok közbe illetlenül, majd a jó kezemet rásimítom az övére. – Nem zavarsz, sőt… Ha nem lennél itt, fogalmam sincs, hogy mit kezdenék ezekkel a majmokkal, oké?

- Akkor maradhatok? – csillan fel rögvest tekintete, és ajka felfelé kezd görbülni. Ah, olyan jó boldognak látni Őt!

- Persze! Szükségem van egy önkéntes ápolónőre!

- Hát ez marhára romantikus, srácok! De nem tartjátok gáznak, hogy itt romantikáztok, szinte már egymásnak esnétek, de még egy rohadt csókot sem sikerült váltanotok három hét alatt?

II.16. Nem bírod ki nélkülem...

Sziasztok! Bocsánat a rengeteg késést, tudom, már nagyon kihúztam a gyufát nálatok. Nos, ez amolyan rövidebb átvezető rész lett. Nem sokára jönnek majd az izgalmas dolgok itten:) Várom a megjegyzéseket, illetve véleményeket! :) xx

TARA WILSON

 A gép szüntelenül csipog az ágy mellett, ezzel jelezve Zayn ütemes szívverését. Lélegzet visszafojtva várok, hátha történik valami, de az egyenletes hangokon kívül minden csendes. Nagyot nyelek, majd körbenézek a helységben. A szoba falai fehérek, már-már vakítóak, tekintve, hogy a nap fényes sugarai áttörnek az ablaküvegen, és bevilágítják azt. Zayn ágya mellett egy kisebb polc helyezkedik, rajta egy pohár víz, illetve pár szem pirula. Az ágy végére pedig egy tipikus „gyógyulj meg” lufit kötöttek, gondolom a testvérei. 

Alig merek ránézni, ugyanis rettegek, hogy egyszer csak kipattan a szeme és kénytelen leszek farkasszemet nézni vele, illetve elmagyarázni, hogy mit is keresek itt. Hiszen szegénynek egyáltalán nem mutattam ki, hogy éreznék valamit iránta, s az a helyzet, hogy nagyon bánom. Ha tudná, több okból is könnyebb lenne. Például nem lenne hiányérzetem, tudnám, hogy Ő mit érez, és végül nem gyötörne bűntudat, amiért hallgattam a dolgokról, tudván, hogy elég válságos az állapota.

Mélyet sóhajtok saját magam megnyugtatása képpen, majd végre valahára megtalálom a nyelvem, és csöndben megszólalok. Nézzenek hülyének, nekem el kell mondanom neki, ha hallja, ha nem. Elvégre, nem kómában van, ha alszik is érti, mit beszélek.

- Figyelj – kezdek bele suttogva. – Fogalmam sincs, hogy hallasz-e, vagy érzékeled- e, hogy itt vagyok, de muszáj tudnod, hogy melletted vagyok, mindenben – mosolyodok el barátságosan, és két apró tenyerem közé veszem az Ő jóval nagyobb kézfejét. – Én nagyon sajnálom, hogy eleinte bunkó voltam veled, de Zayn, egy rohadt nagy köcsög voltál – nevetek fel szolidan. – De nyugi, már túl vagyok a sokkon, amit legelőször okoztál, na meg másodszor, és harmadszor… Ugyanis bebizonyítottad, hogy egy fantasztikus ember vagy! Mindenkinek szüksége lenne egy olyan segítőkész barátra, mint amilyen Te vagy nekem. Tudod, egyáltalán nem bántam meg, hogy megismertelek. Eleinte utáltam a gondolatát is, hogy a közelemben vagy, de most, el sem tudnám képzelni nélküled a napjaim. Ezért szeretném, ha minél hamarabb meggyógyulnál, és újra a régi lennél, mert egy igazán hosszú, személyes beszélgetés vár ránk a jövőben, és igen, tényleg elkerülhetetlen! – sóhajtok. – Ó, és még valami! Remélem, vágod, hogy rengetegen aggódnak érted. Hát tucat ember táborozik a kórház előtt, alig akartak beengedni. Na és a bátyáid! Látnod kéne őket. Nem is értem teljesen, amit elmeséltél a múltadról, mert amit jelenleg látok az az, hogy ennél erősebb családi köteléket életemben nem láttam még testvérek között. Jó, be is fejezem azonnal a vidám pofázást, és visszajövök, ha felébredtél – állok fel, megigazgatom a takarót rajta, majd egy óvatos puszit nyomok puha arcára. 

Ezután gyorsan száznyolcvan fokos fordulatot veszek, és elindulok lassú, nyugodt léptekkel kifelé, azonban, amikor a kezem a kilincsre siklik, majd lenyomom azt, egy rekedt hang szólít meg:

- Ne, ne menj el, Tara! – Szóval minden egyes szavamat hallotta. Éljen! Valószínűleg végleg leírtam magam a szemében. Titkon azért reménykedtem, hogy a falnak beszéltem, mert nem szokásom ennyire őszintének lenni az emberekkel, hiszen manapság lenézik azt, aki valóban a szívéből beszél.

Döntenem kell. Vagy eljátszom a süketet, és gyáván távozom, vagy tökös csaj leszek, s felvállalom a szavaimat, ezzel nem megsértve Zaynt. Megrázom a kobakom, miközben szememet az ég felé emelem, és visszasétálok Zayn fekhelye mellé. 

- Szia – állok mellé esetlenül. Nagyon kényelmetlenül érzem magam a helyzet kínossága miatt. Nem tudom, mit tegyek, vagy mondjak, totál nagy a káosz az agyamban.

- Nem ülsz le? – próbál arrébb csúszni, de mielőtt még komolyabban megmozdulhatna, megakadályozom benne.

- Hé, megtennéd azt a szívességet, és maradsz, ahol vagy? – foglalok helyet mellette, pont úgy, ahogy percekkel ezelőtt tettem, csak most nem érek hozzá egyáltalán.

- Nem tudod, hogy mikor engednek ki innen? – Legszívesebben megfojtanám egy párnával. Komolyan? Tényleg, Zayn? Ezt valóban megkérdezted? – szörnyülködöm magamban.

- Ma reggel kerültél be, így valószínűleg egy, vagy két hét múlva – rántok vállat, mire Ő elfintorodik.

- Utálom a kórházakat. Olyan idegen itt minden, ráadásul a kaja is rossz, a wc-ről meg inkább ne is beszéljünk. Jut is eszembe. Pisilnem kell. Nem akarsz segíteni? 

- Nem hinném, hogy járkálnod kellene, na meg szerintem az orvos sem díjazná, ha kiszednénk ezeket a csöveket belőled. – húzom el a szám.

- De ezek emberi szükségletek, nem tilthatják meg nekem! – fakad ki, szinte lányos hisztibe kezd.

- Látom agyilag teljesen a régi maradtál. Viszont lehet egy kérdésem? – vigyorgok, mert jó látni, hogy a kedve felhőtlen mindazok ellenére, hogy mozdulni nem igen tud. – Hogy vagy képes ennyit dumálni? Nem fáj semmid? Nem hiszem el, hogy ennyire jól vagy.

- Ez két kérdés volt, ha jól számoltam, és mocskosul fáj a fejem, ha erre céloztál, de mit tudok tenni? Ez van.

- Hívjak egy orvost, vagy… - de nem hagyja, hogy befejezzem.

- Ne, nem szimpi az öreg. Annyira csúnyán nézett rám fél órával ezelőtt is, azt hittem, hogy keresztbe lenyel.

- És? Nem az a lényeg, hogy Ő mit gondol, hanem az, hogy meggyógyulj.

- Ki vagy Te, és mit csináltál Tarával? – húzza fel a szemöldökét, de azonnal meg is bánja, mert pofija eltorzul, és lassan kifújja a tüdejében tartott levegőt.

- Most miért? – tátom el a számat sértődötten. – Tök rendes vagyok, nem csináltam semmit. És tegyük hozzá, hogy itt vagyok. 

- Te magad mondtad, hogy nem bírod ki nélkülem – fülig ér a szája.

- Életem végéig ezzel fogsz cikizni, igazam van?

- Nem – jelenti ki magabiztosan. – Csak alkalmakkor. Na, de komolyra fordítva a szót. Említettél valamilyen beszélgetést. Akár kezdheted is.

- Nem, nem! Annak még nincsen itt az ideje – kacsintok rá huncutul. – De most tényleg megyek, és hozok neked valami… ételt mondjuk? Sőt, sorozatot.

- Sorozatot?

- Nem, Tara, nem vagyok hajlandó megnézni a Seherezádé, mind a három évadját.

- Ki beszélt itt Seherezádéról?  - villantok egy ezer wattos mosolyt, majd intek neki, s elhagyom a kórtermet.