14. London!

Sziasztok! Úgy gondolom, ez most amolyan átvezető, vagy cselekménybe bevezető fejezet lett. Remélem, azért tetszeni fog! Köszönöm a 70 feliratkozót, édesek vagytok. Megjegyzéseket is köszönöm! Kövessetek bloglovinon' ! Tudom, nem lett valami hosszú rész, de ne haragudjatok rám ezért (is).
Megjegyzéseket, véleményeket kommentárban várom!:)
Jó olvasást!

ZAYN MALIK

 

 - Liam! – döntöttem felé fejemet. Egy röpke pillanatra felém nézett, majd újra mereven az utat kezdte bámulni. – Figyelj, én bocsánatkéréssel tartozom.  – Még mindig nem szólt semmit, így folytattam. – Sajnálom, hogy kiabáltam, és azt is, hogy baromságokat vágtam a fejedhez. Egy idióta voltam. Meg tudsz nekem bocsátani?   - Kínos csend. Miért nem tud megszólalni? - Ja, és nem utállak, hogy utálnálak? Tényleg… Tudod, napok óta mardos a bűntudat, amiért olyanokat mondtam…

- Jó, nem haragszom – küldött felém egy barátságos mosolyt. Ennyire könnyen megbocsájtana? Persze, hát Ő Liam, mit is várok tőle? Vajból van a szíve. 

Mosolyogva fordultam az ablak felé, s kezdtem tanulmányozni a házakat, majd a mellettünk elsuhanó iskolát. Hé, hát nekem suli van! Hova visz ez? 

- Ő, Liam – hebegtem. – Megkérdezhetem, hogy hova tartunk? Csak mert előbb hagytuk el a sulit…

- Suli? Nem mész ma be, sőt holnap sem, és azután sem – Tessék? Miért nem mehetek iskolába? Nem mintha legnagyobb vágyam volna oda bemenni, de akkor is! Ki ír igazolást? Mégsem szeretnék nyolcadik év végén megbukni. 

 Ez sem százas. A saját bátyám fog elrabolni? 

- De, akkor hova…? – Még be sem fejeztem kérdésem, Liam már a szavamba vágott.

- Ha jól emlékszem, én vagyok a bébi csőszöd, így azt csinálod, amit mondok, és úgy cselekedsz, ahogy fütyülök.

- Nem leszek a csicskád – fintorogtam. Biztos nem fogok úgy ugrálni, ahogy Ő kéri.

Liam felhúzott szemöldökkel pillantott felém, majd megrázta a fejét.

- Nem azt akarom, hogy a csicskám legyél, mellesleg csak vicceltem. Gondoltam kimentelek a mindennapok szenvedésétől, ugyanis a fülembe jutott a hír, miszerint a barátocskád, az a Martin, vagy Mike, gúnyt szeretne űzni belőled az egész iskola előtt, és ugyebár a szüleink rám bíztak, hogy lépten, nyomon kövesselek, hát itt vagyok – magyarázta a helyzetet. Igazán rendes tőle, nem hittem volna, hogy azok után, amit mondtam neki, még képes testvéreként tekinteni rám, ám szerencsére tévedtem. Liam egy családcentrikus alkat.

- Ó, hát köszönöm – motyogtam zavartan. Nem vagyok hozzászokva az e fajta kedvességhez, vagyis… Ezt talán nem is kedvesség, hanem… Szeretet? Igen, szeretet.

Ez a számomra meglehetősen idegen szó, olyan lágyan cseng az ember fülében. Szeretet… Rájöttem, hogy megtaláltam azt a lényt ezen az átkozott földön, aki szeret engem, és elfogad.

Vigyorogva bambultam kifelé az ablakon, s közben gondolataimban újra meg újra lejátszódott a jelenet, amikor Liam közölte, hogy miatta vagyok még otthon. Hálás vagyok neki, ha Ő nem lenne, most nem ebben a BMW-ben autókáznék, hanem egy „fogdában” csücsülnék. 

- Még mindig érdekel az úti cél? – szakított ki bátyám elkalandozott gondolatmenetemből.

- Ez nem kérdés.

- London! – vágta rá habozás nélkül. Hogy mi?  Őszintén remélem, hogy ez most csak egy rossz vicc. 

- Komoly?  - pásztáztam kidülledt szemekkel Liam arcát. 

Biztosan csak ugrat, London, több mint három órára van innen, lehetetlen, hogy odatartunk.

- Halál komoly! – ért valaki a vállamhoz hátulról, ezzel halálra rémisztve engem. Úgy fordultam meg, mint akinek tűt szúrtak a fenekébe. Mi a fene?  Louis? Louis hogy kerül ide? Te jó ég! Louis hozzám ért, és nem fájdult meg semmim. Ritka pillanatok egyike, silány kis életemben. 

- Ő meg mit keres itt? – mértem végig a hátsó ülésen terpeszkedő legidősebb testvéremet.

- Ezt én is kérdezhetném – kacsintott szenvtelenül, majd kényelmesen hátradőlt ülésén. Hú, ennek mekkora képe van, hogy fért be egyáltalán a kocsiba?

- Ne essetek egymásnak, mert akkor valószínűleg fának megyek, és mind megdöglünk – Liam nyers hangnemben csapott szét közöttünk. Igaza van, nem most kéne összekapni. Egy másodperc elejéig lehunytam a szememet, majd mély levegőt véve előre fordultam, s tekintetemet a mellettünk vészesen elrohanó fákra emeltem.

- Ő, én nem akarok beleszólni, de nem szeretné valaki pontosan körülírni mi fog történni az elkövetkezendő órákban?

- Nevezném inkább elkövetkezendő napoknak – szólalt fel ismét Louis.

- Micsoda? – Idegesítő, hogy egyedül én nézek értetlenül a dolgok elé. 

- A csoda az én vagyok - nevetett fel halkan Louis. Liam rá sem hederített, beszélni kezdett;

- Három teljes nap Londonban! – kezdte. – Vedd ezt egy nyaralásnak. Egy szállodába megyünk, és ott leszünk három napig, azaz két éjszakát. A második nap jönnek utánunk a többiek is, majd amikor megérkeztek elmegyünk kicsit körülnézni a városban. Feltérképezzük az x-factor stúdióját is, ugyanis a jelentkezést le kell még adnunk. 

- Akkor engem minek hoztatok?

- Mert Liam a felügyelőd, de ezt mintha már Leeyum elmondta volna, bár lehet, hogy az öregség miatt rosszul fog a memóriám.

- Értem – motyogtam, majd újra hátrapillantottam Louisra, aki nagyban pötyögött a telefonján.

- Harry azt írja, hogy lehet, még ma megérkeznek – olvasta fel a képernyőn írtakat. Úristen! Arról nem volt szó, hogy Harold is jön. 

Összehúztam szemöldökömet, s úgy meredtem kifelé az ablakon. Tanulmányoztam a fenyők égbe nyúló lombjait, ahogy a nap kecsesen megvilágítja őket, s beárnyékolják, a hozzájuk képest apró házak kertjeit.